2017. február 11., szombat

Téli Tihany 20

2017.02.04

Már nagyon rég sikerült egy kis túrázást beiktatni, így most összejött az elhatározás, és újra célba vehettük a Balatont, és annak egyik ékkövét, Tihanyt. Az évek folyamán megszerettük ezt a túrát, a nagy víz imádata amúgy is sokat számított, hogy ebben a tájegységben próbáljuk ki magunkat, és még sosem csalódtunk itt, így nem is volt kérdés, hogy idén is el kell ide jutnunk.

Reggeli korán kelés után vágtuk be magunkat a kocsiba, és már robogtunk is, hogy a rajt nyitására odaérjünk, mert az időt nem akartuk húzni. Sokan még nem voltak ekkor a környéken, de már látszott a mozgolódás. Érkeztek folyamatosan az emberek, és telt meg lassacskán a parkoló.
Most a szokásostól eltérően a rendezők egy sátrat állítottak fel, a tumultus elkerülése végett, és volt online nevezés is. Így elvileg még gyorsabbnak kellett volna lennie a folyamatnak, de persze voltak azért fennakadások is. Azért sokat nem álltunk a sorban, így már meg is kaphattuk füzeteinket, és neki is vághattunk a félsziget bejárásának.

Hárman trappoltunk végig a túrán, de harmadik társunk inkább csak kirándulni, és fotózni jött, így ő nem is nevezett be. A reggeli hűvös idő már azért nem olyan volt, mint egy-két héttel korábban, így mi se annyira vastag ruhákba öltöztünk, persze ez az enyhébb idő azért azt is sejtette, hogy ahol a fagy engedett, ott azért meggyűlik majd a bajunk a sárral. A rendezők felhívták figyelmünk is, hogy néhány helyen majd terelésre számítsunk.
Az előző évben bevezetett új vonalon kellett egyébként haladni. Nekem akkor is tetszett, és most sem csalódtam benne, igazából minden helyre eljut itt is a túrázó, talán csak a révet nem ejtjük útba, de ott igazán annyira nem is lett volna semmi izgalmas, turistaút sem vezet arra. A rajtból elindulva így a piac felé vettük utunk, az út egyből emelkedett, így lehetett melegíteni az izmainkat. A Z jelzést elérve azon haladtunk tovább. Az akasztó domb oldalában baktattunk ekkor, balra szép kilátás nyílt a füredi öbölre, és a párába burkolódzó északi partra. Mivel az első pont a domb tetején volt, így azt hamar el is értük (0,7 km).
Továbbra is a Z jelzést követtük, így kezdtünk ereszkedni a domb nyugati oldalán lefelé. A reggel felvett ruhadarabokból itt már sikerült megszabadulni pár dologtól, mert a felfelé kaptató elég jól bemelegített minket. A napsütéses idő is lassan kezdett majd kialakulni, a felhőzet szép lassan elkezdett felszakadozni. Persze az útviszonyok itt már megmutatták, hogy mire is számíthatunk. Jó kis felvágott saras rész volt ez lefelé, alatta fagyott talajjal, így aztán minden adott volt, hogy szánkó és sífelszerelés nélkül is nagyokat csúszhasson az ember. Ez később gondolom csak még rosszabb lett, mivel az elején indultunk, így valószínű, hogy csak romlott a helyzet. Egyik ismerőssel találkoztunk is a rajtban, ő a szervezők táborát boldogította, és mondta, hogy előző nap bejárta, így sok jóra ne is számítsunk a nap folyamán, mert hol sár, hol jég nehezíti meg majd az előre haladásunk. A dombról leérve átkeltünk a Cserhegy úton -ami a révhez vezet-, és a másik oldalon elkezdtünk fölfelé kapaszkodni a Kerek-hegy oldalában. Itt az aszfaltos rész eddig is jeges volt az évek folyamán, most sem volt jobb a helyzet. Itt talán nem volt ónos eső, mint az az előző napokban előfordult az ország területén, de enélkül is szépen le volt fagyva az út, gondolom az olvadt hó lehetett így lejegesedve. Az aszfaltos részről beértünk az erdőbe, és a turistaút sem festett jobban. Folyamatosan figyelve kellett haladni, mert pórul is járhatott az aki nem a jó kis jeges ösvényt figyelte. Fönt érintettük az antennákat, majd a másik oldalon lefelé vettük az irányt. Egy elágazásnál a Z+ jelzésre váltottunk, ami el is vezetett minket az Átjáró barlanghoz, ahol következő ellenőrző pontunk is volt (2,4 km).
Itt szép kis kanyarokat leírva lehetett tovább menni. A jelzések is szépen összefutnak ezen a részen, mi is a S+ és ZT közös szakaszán haladtunk tovább. A környező sziklákról – Hármas hegy-, szép kilátás nyílik a félszigetre. Itt az út nem volt annyira csúszós, de azért oda kellett figyelni így is. Főleg az alsóbb részeken, mert a sár ott már jó nagy méreteket öltött. A kitaposott ösvény szélén kellett menni, mert a dagonyába semmi értelme nem volt trappolni. Ahogy itt az erdőben haladtam – többiek hátra maradtak fotózni és nézelődni-, a Cser-hegy oldalában lefelé, egyszer csak nagy csörtetésre lettem figyelmes. Oldalra néztem, és egy nagy testű állatot pillantottam meg a fák között egy pillanatra. Gondoltam, hogy egy lovas lehet, mert azért túrákon szoktunk ilyet látni. Aztán kiderült, hogy nem ló, hanem egy kisebb szarvas csorda volt. Rontottak lefelé a hegy oldalában, nem is olyan messze előttünk keresztezték az utunkat. Biztos a túrázók zavarták meg a mindennapjaikat, aztán most ijedtükben vágtattak át az erdőn. Lenyűgöző volt a látvány, hogy azok a nagy testű állatok így rohannak át mindenen keresztül, még szerencse, hogy akkor épp nem volt senki az útjukban. Én is csak földbe gyökerezett lábakkal figyeltem őket, ahogy tovarohantak a fák között. Nem sokkal ez után egy elágazás következett, innen már a ZT jelzésen kellett tovább menni, majd lehetett szépen ereszkedni lefelé, hogy elérjük a Z jelzést. Persze az erdőben azért voltak érdekes szakaszok, mert volt, ahol az úton megolvadt a hó, majd szépen vissza is fagyott. Később ami csapadék volt, az meg nem tudott elfolyni, így a jeges, vizes úton kellett haladni. Persze az út szélén jobb volt a haladás, itt csak a fákat kellett legfeljebb kerülgetni. Lejjebb haladva, már lehetett látni a Balatont, persze amikor volt idő nézelődni, mert az út eléggé sáros volt. Ez a napsütéses oldala volt a hegynek, így a fagy is rég eresztett már, ezért aztán nem volt egyszerű a haladás. A Z jelzést elérve még tovább ereszkedtünk, érintettük az Újlaki templomot, aminek már csak a romjai vannak meg. Innen már nem kellett sokat ereszkedni és le is értünk a nyaralókhoz, majd az útra rákanyarodva a tó partján a horgásztanyák felé vettük az irányt. Itt már szépen sütött a nap, így is érkeztünk meg következő ellenőrző pontunkhoz, ahol meleg teával és pogácsával vártak minket a rendezők (5,4 km).
Sokat azért itt sem időztünk, és az úton mentünk is tovább. Rövidesen viszont elkezdtünk újra felfelé menni a hegy oldalában, hogy újra a ZT jelzést elérjük, ami egyben a Lóczy Lajos gejzírösvény. Itt is volt azért sáros rész, de talán mivel többet sütött már a nap korábban, így azért kicsit szikkadtabb is volt a talaj. Persze most a jó kis emelkedő fárasztotta az erre járó túrázókat. Később a befektetett fáradtság is meghozta a gyümölcsét, mert nagyon szép kilátásunk nyílt a Balaton nyugati részére, mostanság amúgy sem sok lehetőség van a fagyott Balatont megcsodálni, így ez is fokozta az élmény nagyságát. Ez egy elég hosszú út volt, érintettük a Gurbicza-tetőt, majd a másik oldalon haladtunk is tovább a Csúcs-hegy irányába. Nagyon szép napsütéses idő volt, és mint már említettem, a körben elterülő panoráma is mesésen szép körítés volt a túrázáshoz. A Csúcs-hegyet érintve, itt most nem volt ellenőrző pont, így haladhattunk is tovább. Emlékszem, hogy azért itt voltak meredek részek néhány éve, amikor jól le volt fagyva, és kötél segítségével kellett alá ereszkedni, most szerencsére ilyen problémák nem adódtak, elég volt az is ami amúgy is volt. A csúcsot megkerülve a másik oldalon ereszkedtünk tovább a Nyereg-hegy irányába. Innen már Aszófő felé volt nagyon szép kilátásunk. A Nyereg-hegyen gerincén tovább haladva jutottunk el az Apáti-hegyhez. Itt volt következő ellenőrző pontunk is (9,6 km).
Megkaptuk pecsétjeinket, de aztán nem indultunk tovább, hanem a felújított kilátót tekintettük meg. Amúgy is elég sokan választották ezt az opciót. Ennyi kis kitérő belefér, amúgy is nagyon szép kilátás nyílt a félszigetre. Jól lehetett látni a túránk rajtját is, ahol már nagyon sok kocsi ácsorgott, folyamatosan érkeztek utánunk is az emberek. A várható rosszabb útviszonyok, azért annyi embert nem ijesztettek el, hogy részt vegyenek ezen a jó kis túrán. Miután jól kibámészkodtuk magunkat, nekiindultunk mi is, hogy fogyjanak azok a kilométerek, mert azért még volt mit bejárni. Nem a megszokott útvonalon kellett most lejutni a hegyről, hanem a SΔ jelzést követve Sajkodon keresztül jutottunk le, majd szalagozást követve értünk el a főút mellé, ahol ismét egy ellenőrző pont várt minket pecséttel, és csokival (11 km).
Ez után haladtunk el az Apáti templom mellett, majd kis emelkedő után jutottunk el a Külső tó széléhez. Itt még viszonylag rendesen lehetett haladni, majd aztán ahol az erdőt is elértük következhetett a dagonyázás. Pár éve még lent ment az út a tó partján, de nemrégiben megemelkedett a vízszint, így az erdőben a fák között vezet manapság már az ösvény, itt meg a jó kis sáros, csúszós hegyoldalban kell kapaszkodni. Aztán a sáros rész később csak még rosszabb lett. A szőlős között vezető út nagyon rossz volt. Mindenki csak azon volt, hogy minél hamarabb túljusson ezen a részen. A sarat felesleges is volt leverni a cipőről, mert a következő lépésnél kétszer annyit vett fel az ember. Nagy küzdelmek árán így jutottunk tovább. Végül nehezen el is jutottunk az Apátsági pincéhez, ahol következő ellenőrző pontunk is volt, itt volt forralt bor, tea, és még pálinkát is kaphatott, aki szeretett volna (14,1 km).
Nem sokat időztünk végül itt sem. A szőlők között elkezdtük megmászni a hegyet. A ZΔ jelzést elérve aztán az vezetett minket fölfelé a Kis-erdő tetőre. A kilátást gondolom már említenem sem kell, hogy milyen volt. Kis szusszanásnyi időkre megállva lehetett nézelődni. A csúcson átbukva a másik oldalon ereszkedve ismét csak ellenőrző pont következett (14,5 km).
A pontot elhagyva még tovább ereszkedtünk. Kis pihenőhelyek is ki vannak alakítva itt a hegy lábánál, volt is, aki ki is használta az alkalmat egy kis frissítésre. A Kossuth Lajos utat is elértük, majd a másik oldalán folytattuk tovább utunk, itt újra fölfelé kellett kaptatni az Óvár-hegy oldalában a ZT jelzésen. Szerencsére itt az út már nem volt olyan sáros, így ez nem akadályozott legalább minket az előre haladásban. Amikor persze elértük fönt a házakat, és a tetőt, kezdődhetett az ereszkedés lefelé. Itt aztán voltak gondok. Eleve le kellett térni az útról, és szalagozást kellett követni. Gondolom a barátlakások felé sár lehetett, de ez sem volt semmi, ami most ránk várt. Itt aztán belassult mindenki. Össze-vissza kellett csapást keresnünk lefelé, mert ami ösvényt itt is kijártak, azon rettenet nagy sár volt, vagy épp még elég meredek is, így nagyon óvatosan kellett megválasztani, azt is, hogy hova lépünk. Jó hűvös volt itt a hegy árnyékos oldalában, és furcsa is, hogy ennyire meg tudott ereszteni a föld. Szóval keserves volt így a továbbjutás, de egyszer ennek is csak vége szakadt, és sikerült lejutni az úthoz, a Balaton mellé. Itt aztán mindenki verte a cipőjéről, ami ráragadt, akinek nem volt szerencséje, az a ruhájáról is. Jó volt egy kicsit itt fújtatni, aztán kicsit ruházkodni is kellett, mert a Nap is közben elbújt a felhők közé, így kicsit hűvösebb is lett az idő. Miután végeztünk, folytattuk az utunk. Rövidesen elértük azt a pontot, ahol a jelzésen amúgy is leértünk volna, így már ismét jelzett úton mentünk tovább. Innen már amúgy sem volt messze a kikötő, ahol következő ellenőrző pontunkat is megtaláltuk (17,4).
Kaptunk forró teát, meg sósat is, és amíg ezeket elfogyasztottuk legalább gyönyörködhettünk kicsit a megunhatatlan balatoni kilátásban. Kis pihenőnk után a ZΔ jelzés felé vettük az irányt, és az utcákon kanyarogva így jutottunk egyre feljebb. A Visszhang utcánál értük el az Echot, innen már nem volt olyan emelkedő, így kicsit szelídebb terepviszonyok között értünk el utolsó ellenőrző pontunkhoz, a Kálvária domb tetején (18,4 km).
A domb oldalában, a stációkat bemutató domborművek mentén ereszkedtünk aztán tovább, és követtük a szalagozást. Eljutottunk természetesen az Apátsághoz is, ami jóformán a félsziget jelképe, és ha már itt jár az ember, ezt a részt sosem szabad kihagyni, és természetesen a panoráma is mesésen szép, bármelyik évszakban is vetődjön erre az ember. Aztán már csak a S+ jelzést kellett csak követnünk lefelé, és így közeledtünk egyre jobban a felállított sátor felé, ami most már a célt jelentette számunkra (19,8 km).

Megkaptuk emléklapjainkat és kitűzőinket, amik most nem a már megszokott típusúak voltak. Aztán az általános iskola felé vettük az irányt, mert az elmaradhatatlan mákos tészta még várt minket. Ennyiből jó volt, hogy a két helyszín külön volt bontva, mert az évek folyamán ami ott várt minket azt már nem kívánta az ember. Hamar sorra is kerültünk, nem kellett sokat ácsorogni sem. Bent sem sokan voltak, szépen haladtak mindenütt az emberek. Annyian most nem is indultak a túrán. Olyan sok idős embert sem láttunk, mint az elmúlt években, gondolom azért ezzel a sárral nem akartak annyian megküzdeni, mert azért várható volt valami ilyesmi az elmúlt időszak csapadékos időjárása után.

Miután itt is végeztünk, összekaptuk magunk, és egy cipőcsere után indultunk is haza. Persze előtte még a révhez lementünk, megnézni a befagyott vizet, és a félsziget keleti oldalán a szabad strandnál még egy kicsit a jégre is rámentünk csúszkálni egyet. Aztán már csak a hazaút, és a jól megérdemelt pihenés várt minket.

Szokásosan jó túra volt ez, persze lehet, hogy a Balaton iránti elfogultság is mondatja ezt velem. Természetesen sárra, meg hóval, faggyal más túrán is találkoztunk már. Az időjárás változatossága egy teljesítmény túrára mindig befolyással van, de ha jövőre is ilyen lenne az idő, és a körülmények, mi akkor is el fogunk jönni, ha tehetjük. A szervezők is szokásosan kitettek magukért, majdnem minden ponton kaptunk valamit, a színes túrafüzet is jól ábrázolta az útvonalat, szalagok is jól vezettek minket, ahol épp nem a jelzett úton kellett menni, és a kitűző is nagyon szépre sikeredett. Több táv közül lehetett ismét választani, ezzel a húszassal tényleg mindent meg lehet tekinteni, amit érdemes a félszigeten. Sokan jöttek ismét gyerekekkel a rövidebb távokra is, egy jó kis családi kirándulást is lehetett így belőle keríteni.

Köszönet a szervezőknek az ismételt jó és már szokásosnak mondható túráért. Jók voltak a változtatások az előző évekhez képest, így azért néhány felesleges bosszúságtól meg is kíméltek minket.
Köszönet a túratársaknak is az egész napos jó hangulatért és a vidám percekért!

Íródott Tárnokon, az Úr 2017. évében, Böjt elő havának 10. napján

Sporttársi üdvözlettel!

Ádám Attila

2016. május 6., péntek

Gerecse 50

2016. április 16.

Már öt alkalommal sikerült a Gerecse 50-et teljesítenem, és most is elhatároztuk, hogy nekivágunk ennek a népszerű túrának. Reggel korai indulással közelítettük meg Tatabányát, hogy időben neki tudjunk indulni.

A startban hamar végeztünk a nevezéssel, még a nagyobb tömeget sikerült  így elkerülni A nevezés most eleve egy nagyobb helyre lett áttéve, legalábbis nekem új volt ez a megszokottól, de látszott, hogy a szervezők készültek, így talán később is gördülékenyebben ment ez a ceremónia, és viszonylag kevesebb sorban állással is neki lehetett vágni a túrának. Mi most hárman jöttünk össze a kis csapatunkból, így vágtunk neki ennek a napnak.

 Az ötvenes távot teljesítőknek a fehér körrel jelzett utat kellett csak követni, így egyéb turista jelzéseket nem kellett figyelni. Mi is így indultunk neki, és ezen a túrán már megszokottan, nagyobb csoportokban, sorokban rendeződve araszoltak a túrázók előre. Az idő kicsit csípős volt, reggel, de jó időt jósoltak a meteorológusok, így most nem kellett tartani csapadékos időjárástól, mert azért az évek folyamán nekem is volt párszor részem, itt egy jó kis bőrigázásban. Tatabányáról a megszokott út vezetett minket, majd az autópálya alatt áthaladva kicsit változott az útvonal, az eddig megszokottakhoz, és az első ellenőrző pontot, János forrást másik oldalról kerülve értük el (3,6 km).
Gyors pecsét után indultunk is tovább. A nap itt már kezdett egyre magasabbra hágni, és kezdte áldásos tevékenységét. A kezdeti hűvös időt itt már azért felváltotta a meleg, és idáig már mi is jól bemelegedtünk, az izommunkának köszönhetően, így hamar túltettük magunkat a reggeli hűvös időjáráson. A réteges öltözködés ezen a túrán amúgy is ajánlott, hisz szinte egész napos elfoglaltság, és a reggeli hűvös idő ilyenkor már hamar elmúlik, és ha később sem lehet esőre, vagy borult időre számítani, akkor a túrázó annyira úgysem fog fázni, hogy nagyon fel kelljen öltözni. Mi is még jobban fűtésre kapcsoltunk, és bevetettük magunkat a Farkas-völgybe, és egyre jobban kezdtünk emelkedni a szerpentines útszakaszon fölfelé. Nagyjából mindig ezen a részen jártam eddig, amikor a Nap kezd fölemelkedni, és szemet kápráztató fényjátékkal tör egyre magasabbra a mesés látnivalóval kecsegtető hegyoldal tetején. A fák ágai közt átkandikáló fénysugarak mindig bámulatba tudnak ejteni. Persze aztán az emelkedős szakasz sokszor el is vette a figyelmem, mert az előre haladásra koncentráltam. Az edzettség hiánya, és a sok kihagyás megtette a hatását, és éreztem, hogy itt most jobban ki kell majd tartani a későbbiekben is, mert már ez a rész is kicsit nehezen ment fölfelé, pedig aztán annyira nem vészes az emelkedés. Később mikor már kiértünk a völgyből, kicsit azért lehetett fújni előre haladás közben, és az Öreg - Kovács hegy oldalában haladva szép kilátás nyílt a tatai rész felé, ahol persze a fák közül ki lehetett kandikálni. Így jutottunk el a következő ellenőrző ponthoz (11,1 km).
Innen kis emelkedős szakasszal folytatódott utunk, ahogy megkerültük az Öreg - Kovács hegyet. Majd ereszkedésbe is kezdtünk, és egyre jobban haladtunk ki a fák közül, így értük el a közutat. Túránk ezután aszfaltozott úton folytatódott, és szántóföldek, mentén közelítettük meg Tardost. A településre beérve mindenütt lehetett látni, hogy a tavaszi munkák folynak, az emberek szinte már fel se figyeltek a túrázók nagy vonulására, hiszen már megszokhatták, hogy így áprilisban mindig jó páran rászánják magukat, hogy teljesítik ezt a túrát. Egy kis kocsmánál jobbra fordult utunk, persze néhányan lecövekeltek itt, egy kis frissítőt beszerezni. Az úton mikor befordultunk már lehetett látni Tardos jellegzetes templomát, ami mellett szépen el is haladtunk, és itt már lehetett is látni következő ellenőrző pontunk is, aminél most szép kis sor alakult már ki a pecsétekre várva. Viszonylag rövid sorban állás után sikerült nekünk is beszerezni a pecsétet, és így teljesítettük a harmadik ellenőrző pontot (16,3 km).
Itt már szépen sütött a nap, és lehetett ledobni a ruházatból. Amúgy is jó kis emelkedős szakasz várt ránk ez után a kicsit lazább rész után, hisz sokat ereszkedtünk lefelé, amíg a faluba beértünk. Tardost szép lassan kezdtük magunk mögött hagyni, eleinte itt is aszfalt úton, majd kiérve poros út következett, és mikor elment egy-egy autó is mellettünk, akik még a közeli házakhoz tartottak, jól fel is verték ezt a száraz port, így lehetett is nyelni rendesen. De ez a rész sem tartott sokáig, hisz egyre jobban közelítettük meg az erdőt, és utunkon így vetettük be magunkat a fák közé. Jól is esett az árnyékos részre beérni, hisz a szikrázó napsütést így enyhítették a fényt felfogó levelek, és nem kellett már hunyorognunk sem, ha látni akartunk valamit. Így érkeztünk meg a Gerecséhez, túránk névadójához. Az utunk egyre csak feljebb vitt, ahogy oldalról folyamatosan kerültük meg a hegyet. A fák között itt is szép kilátás nyílt a környező tájra. Ahogy egyre feljebb keveredünk, már lehetett is érezni az ehhez a túrához hozzátartozó hagymás illatot, amit ezen a részen burjánzó medvehagymának lehetett köszönni. Eleinte csak egy-egy tövet lehetett látni a növényből, kisvártatva viszont már beterítette a talajt. Nagyjából itt értük el ennek az útszakasznak a tetejét, és indultunk meg lassan lefelé, majd rövidesen a Kis – Gerecse oldalában jó sziklás, de annál szebb kis útvonalon ereszkedtünk egyre lejjebb. Bizony volt, amikor itt jó sáros részek is nehezítették az előre haladásunkat, most viszont ezzel nem kellett bajlódni, hisz a jó időjárásban könnyebben haladtunk lefelé. Fák közé vezetett utunk, amin viszont már nem kellett sokat megtenni, amikor kiértünk egy tisztás rétre, ahol ellenőrző pontunk volt található (22,7 km).
Akinek fogytán volt a vize, itt lajtos kocsiból tudta pótolni. Szép kis sor állt a jármű körül is. Amúgy is nagyobb tumultus szokott ezen a részen lenni, hisz sokan választják ezt a helyet pihenőül, az eddigi megpróbáltatások után. Poros kis úton folytattuk mi is tovább túránk. Rövidesen egy nagyobb irtáshoz értünk, ami mellett elkerülve kezdett utunk ismét emelkedni. Furcsa volt látni ezen a részen is, hogy évek folyamán hogyan újul meg az erdő. Hisz itt is elhaladtam már párszor, és emlékeztem, hogy ez az rész hogyan is nézett ki előtte. Viszont nem volt minden ilyen vidám, hisz a közelben egy erdészeti gép is dolgozott, és munkája végeztével most másik helyre tartott és jól fel is verte az útról a port, sokunk bosszúságára. A melegben amúgy is csak felfelé haladtunk, itt nem nagyon voltak árnyékot nyújtó fák, így kicsit ez is jobban megviselt, mint szokott. Viszont ez az emelkedős rész sem sokáig tartott, hisz a Kis – Gerecsét megkerülve már a másik oldalon folyamos ereszkedésbe kezdtünk. A fák között egyre csak lejjebb vitt utunk, így gyűjtöttük szépen a kilométereket. Lassacskán viszont meg is érkeztünk ezáltal következő ellenőrző pontunkhoz is, Héregre (27,4 km).
Itt a temető melletti réten kaptuk meg pecsétjeinket, és kis pihenőt be is iktattunk, mert azért tudtuk, hogy mi vár majd ránk a következő időszakban. A Nap szépen sütött, így jó volt kifeküdni a zöld fűre. Fogyóban lévő vízkészletünket is itt egészítettük ki, majd egy kis szerelvény igazítás után neki is vágtunk a következő szakasznak. Egy röpke emelkedős szakasz következett, majd viszonylag sík terepre váltottunk, így közelítettük meg a Bánya hegyet. Ez a rész aztán jó kis embert próbáló szokott lenni, és most sem kellett benne csalódni. Jó volt, hogy nem volt sár, az út így nem volt csúszós, ez legalább nem nehezítette az amúgy is nehéz előre haladást. Először egy kisebb emelkedős szakasz tette próbára az embert, majd nem messze tőle egy jóval meredekebb emelkedőn kellett felkaptatni. Bár csak ott is ilyen gyorsan menne az előre haladás, mint ahogy itt lejegyzi az ember. De ez ott nem így volt, meg-megállva sikerült csak teljesíteni, kis pihenőket beiktatva. Tudtam, hogy nem lesz könnyű feljutni, és vigyáztam is, hogy azért maradjon szusz a végéig. El tud csendesedni a túrázók tömege ezen a részem, néha azok meglepett hangjait lehetett csak hallani, akik először vannak ezen a túrán, mert nekik aztán tényleg újdonság is ez az ember próbáló emelkedő. Lassan viszont én is csak a tetejére értem. Sok megkönnyebbült arccal találkozik már itt az ember, mert a túra talán legnehezebb része már utánunk van. Következő ellenőrző pontunk viszont itt a magasban volt, rövid szakasz volt ez, de néha egy örökkévalóságnak tűnik azért (29,5 km).
Nem sokat pihentünk aztán, hanem folytattuk utunk tovább. Itt egész hosszú szakasz volt előttünk, ami folyamatos ereszkedés volt szinte. A hegy oldalában egyre csak lejjebb ereszkedtünk. Hosszú és monoton rész ez így, ami megint csak embert próbáló azért valahol. Folyamatos kacskaringózás, és ereszkedés a fák között. Persze látnivaló van bőven, hisz a tavaszi erdőnek is megvannak a szépségei. Sok helyen az őszi avar még a földön, a fák viszont már elkezdték leveleiket újra bontogatni. A napsütést már néha-néha viszont egy gomolyfelhő is megzavarta, később viszont már jobban el is borult, de szerencsére csapadék ebből nem esett, így szárazon tudtuk az utat folytatni. Erős szelet jósoltak viszont, amit azért a tisztás részre kiérve tapasztaltunk is, mivel a fák és a hegy már nem fogta úgy fel a légáramlatokat. Szántóföld mellé érve viszont kis emelkedős rész is jutott azért nekünk. Megfáradt lábainkat újabb megpróbáltatásnak kitéve. A domb másik oldalán viszont már lehetett látni az utat, ami mellett mindig frissítő pontot állítanak fel a rendezők. Odaérve zsíros kenyeret és szódát kínáltak a megfáradt túrázóknak. Itt nem sokat időztünk, folytattuk tovább utunk. Az erdőbe újra betértünk és továbbra is lefelé haladva araszoltunk előre. Itt már azért éreztem, hogy egyre jobban fáradok. Itt belegondolni, hogy még mennyi van a végéig, sokszor kilátástalan helyzetbe hozza az embert. A Pés – kő- hegy oldalában haladtunk ezen a szakaszon. Volt ahol zúzott kövekkel volt az út felszórva, gondolom az esőzések nyomán ezzel könnyítették meg az erdészeti gépek dolgát, hogy az úton nem süllyedtek el, viszont nekünk annál nehezebb volt a dolgunk, hisz a cipőn keresztül azért nyomta rendesen a kialakult vízhólyagokat. Korábbi szakaszon is találkoztunk már ilyen úttal, de ott még annyira nem volt zavaró. mint ezen a helyen. Nagy nehezen, viszont csak megérkeztünk következő ellenőrző pontunkhoz is (40 km).
Itt azért pihenni kellett újra egy kicsit, hisz újra emelkedős szakasz elébe néztünk. Vízkészletem is már fogytán volt, de nem volt ami rávegyen, hogy beálljak én is a hosszú sorba, ami a lajtos kocsi előtt várakozott. Más túrán egy ilyen rész még szinte nem is foglalkoztatna minket, de azért már fáradtan nem pattog úgy az ember. Az út elkezdett szépen emelkedni, és szerpentinszerűen haladtunk egyre feljebb. Lassú és nehéz előre jutás volt ez már számomra. Az út mellett kivágott, és sorba rendezett fatörzsek azért félúton pihenőül is szolgáltak. Jól is esett, mert utána sikerült annyi erőt gyűjteni, hogy újra nekivágjak az emelkedő másik részének is. Lassan így sikerült ezt a szakaszt legyőzni, és a következő ellenőrző pontot is elértük (42,2 km).
Ha már egyszer viszont feljöttünk, akkor le is kellene menni a hegyoldalról, így ezután jó kis lejtős szakasz következett utunk folyamán. Nem kímélte a térdeinket ez a rész, mondjuk itt már talán mindegy, hogy mi történik, az úgyse lesz jó már az embernek. Az ereszkedés sem volt jobb, mint a fölfelé kaptatás. Itt már azért sok embert lehetett látni, akiknek nem annyira természetes a járása, mi sem lógtunk ki a sorból. Tüskés bokrok is szegélyezték utunk néhány helyen, az amúgy is egy személyesnek mondható ösvényen, így néha ki is álltunk, hogy ne tartsuk fel azokat, akik gyorsabban tudtak haladni. Az autópálya hangjai viszont egyre erősebbek lettek, reményt adva ezzel nekünk is, hogy azért lassacskán megtaláljuk következő pontunkat is. Persze addig még volt egy kis megpróbáltatásunk is, mert a bozótosból kiérve meredek emelkedős aszfaltos rész következett, aminek a tetején következő ellenőrző pontunk is megtaláltuk (44,7 km).
Megkaptuk menetleveleinkbe a pecsétet, majd indulhattunk is tovább az aszfalton. Lassan emelkedett az út, de ez már nagyon keserves előrehaladás volt. Erőmmel teljesen elkészülve, de mindig csak küzdve haladtam lassacskán az úton. Így emelkedtünk ezen a részen egyre jobban a város fölé. Kanyargós utunkon nem nagyon lehetett kivenni, hogy hol lesz már a vége, amit nagyon vártunk már. Viszont itt is kellett kis pihenőt beiktatni, mivel egy jól időzítve eldurranó vízhólyag meg tudja kicsit tréfálni még az embert. Nagy nehézségek árán azért csak körvonalazódott a Panoráma út vége, ahol az esőbeállónál megkaptuk utolsó pecsétünket is, mert már csak a célig kellett eljutni (44,7 km).
Innen azért nem volt gyors a tovább indulás. Kellett egy kis szusszanásnyi idő, erőm is már nagyon a végét járta, és a közeli lajtos kocsit is meg kellett még ostromolni egy kis friss víz beszerzéséért. Aztán rászántuk magunkat annak a pár száz lépcsőnek a teljesítésére. Nekivágtunk lefelé. A korláton megtámaszkodva azért sikerült enyhíteni a vízhólyagok által meggyötört lábam fájdalmát. Sok furcsa járású emberrel találkozni már ezen a részen, de úgy láttam, hogy azért volt, aki rosszabb helyzetben is volt tőlünk. Végül csak sikerült leérni a lépcsőkről. Kis lankás szakasz jött még, ami sem térdnek, sem talpnak nem esett már jól. Átmentünk az autópálya alatt, majd a főutat is elhagytuk, s a lakótelepi házak között már csak a célba kellett visszaérni. Esti időszak volt már ez a városban, hisz lassan majd már kezdett is sötétedni, a Napnak sem volt már sok tennivalója az égen. Döcögve azért szépen el is értünk újra a túránk rajtjához, ami nekünk most már a célt jelentette, és átvehettük okleveleinket, valamint kitűzőinket (49 km).

A 12 órás szintidőt sikerült túllépni, de önmagunkat leküzdve a fájdalom és a fáradtságon magunkat túltéve csak sikerült a kitartásunknak köszönhetően befejezni a túrát. Nagy megpróbáltatás volt ez, így két hónap kihagyás után, de örömmel töltött el minket, hogy azért nem adtuk fel, és sikeresen bejártuk ezt az útvonalat. A 35. rendezés volt ez, nekem pedig a 6. teljesítésem. Már hagyományosan sok résztvevő indult, és a célban akkor kapta meg a kupát az a túratárs is, aki eddig mind a 35 túrán elindult eddig, azért az sem rossz teljesítmény. Mi még elmajszoltuk a rudit, amit a célban kaptunk, aztán kis pihenő után indulhattunk is haza.

Mint már említettem közkedvelt túra ez sokak számára. Az utóbbi időben kisebb távokat is kialakítottak a rendezők, ennek köszönhetően talán még többen szánják rá magukat a Gerecse megismerésére. Sokan nem jönnek el, a nagy tömeg miatt, és sokszor ennek hangot is adnak. Én nem hiszem, hogy ezt annyira reklámozni kellene. Én is voltam már olyan túrán ahol vagy 2-300 ember indult, és annak is megvan a varázsa. Ha valaki elmegy egy túrára, annak megvan az indoka, hogy miért is azt választja, és azért nem hiszem, hogy le kellene szólni egy túrát, csak azért mert sokan vannak, mint ahogy egy kisebb létszámú túrát sem néz le az ember. A rendezők jól hajtották itt végre a dolgukat, úgy gondolom, hogy azért gördülékenyen ment a nevezés, ekkora tömegnél nyílván ez nem könnyű feladat. Mi jól éreztük magunkat, jól el is fáradtunk, de tudtuk mire vállalkozunk, és jó érzéssel tölti el az embert, hogy sikerült végig csinálni.

Köszönet a rendezőknek, a túra már szokásosnak mondható minőségű megszervezésében, és az egész rendezvény lebonyolításáért!
Köszönet a túratársaknak is az egész napos kitartásért és a nehéz pillanatok átvészeléséért!


Sporttársi üdvözlettel!
Ádám Attila



Íródott Tárnokon, az Úr 2016. esztendejében, Pünkösd (Ígéret) havának, 6. napján.

2016. február 11., csütörtök

Téli Tihany 20

2016.02.06.

Reggel időben keltünk szokásosan, hogy időben a túránk rajtjában lehessünk. Egyik társunk vonattal érkezett, őt még az állomáson felszedtük, és hárman így vettük célba Tihanyt. Kocsival két óra alatt oda is értünk. Még parkolóhelyet is sikerült találni, így egy gyors szerelvény igazításon átesve indultunk is nevezni.

A korábbi évek tapasztalatából kiindulva nem is lepődtünk meg, hogy az iskola előtt már sor kígyózott. közkedvelt túra ez, ahogy már észrevettük, és a jó időjárás ígérete még több embert vehetett rá, hogy nekivágjon ennek a mai napnak. 
Szóval kivártuk szépen a sorunk, majd sikerült is nevezni, és neki is indulhattunk ennek a mai túrának.


Az idő még kicsit csípős volt, de egy felhő sem volt az égen, így jó időnek nézhettünk elébe. A rajtban már egyből kaptunk rudit, amit még gyorsan el lehetett majszolni. Mikor a nevezésnél sorban álltunk, már felhívták a túrázók figyelmét, hogy az útvonal változott az előző évekhez képest, így ne rutinból induljon neki az ember. Az iskolát elhagyva így balra kellett fordulni és a szalagozást követve a piac felé vettük az irányt. Itt már az árusok ki is pakolásztak, és a korán kelők már vásárolgathattak is, feltéve, ha a 8 óra utáni időpontot korainak vesszük. A piac másik oldalán a Z sávot követtük. Így kezdtünk szépen emelkedni az Akasztó domb felé. Máskor túránk vége felé szoktunk erre járni, így most legalább a reggeli képét is megtekinthettük a füredi térségnek, és mivel csak minimális szél volt, és a látótávolság is nagy volt, így szinte az egész keleti része belátható volt a Balatonnak. Persze azért, hogy ne csak a jóról szólhasson az ember, meg kell említeni, hogy jó néhány rudis csomagoló papírral találkozhattunk már útközben… A rendezők eleve felhívják a figyelmet, hogy nem akarnak felesleges hulladékot generálni, ezért mindenki vigyen magával bögrét is, hogy az ellenőrző pontokon osztogatott frissítőkből kaphasson. Aztán meg szembe találjuk magunkat a túrázók által szétdobált szeméttel. Ezt másra nem is lehetne fogni, mert ilyen ellátást csak mi kaptunk… Lassacskán viszont felértünk a domb tetejére, ahol első ellenőrző pontunk is volt (0,7 km), ahol persze kuka is volt, ha valaki a közben felgyülemlett szemetétől szeretett volna megszabadulni…
A dombról lefelé a Z jelzés mentén indultunk tovább. Itt egy darabig, az eddig megszokottól eltérően vissza útirányban haladtunk. Leérkezve a kövesúton áthaladtunk, majd szembe nekivágtunk a másik domb oldalának, hogy a jellegzetes antennákat megközelítve azok mellett is elhaladjunk. Az antennák után nem sokkal letértünk a Z+ jelzésre, majd az útjelző táblákat és a szalagozást is követve az Átjáró-kúp felé vettük az irányt. Ide megékezve az Átjáró-barlangnál következő ellenőrző pontunkat is megtaláltuk (2,4 km). Itt egy mozgó geoláda is helyet kapott, ahol egy gyors logolás is belefért az időbe. 
Az ellenőrző ponton kapott pez cukorkát bontogatva nekivágtunk a következő szakasznak. Néhol kidőlt fák akadályozták, vagy inkább csak lassították az embert az előre haladásban. Előző évekhez képest viszont jól haladtunk ezen a részen. Az éjszakai fagy szépen eresztett ki, ahol a nap érte a talajt. Így a felső rész már kezdett csúszós lenni, de ez nem hasonlítható össze azzal a faggyal, amivel előző években már találkoztunk. Az Aranyház-gejzírkúpra felmászva sokan fotózgatták a tájat, ennyi kis kitérőt megérte beiktatni, mert nem csak arról szól ez a túra, hogy rohanjunk rajta végig, küzdve az órával, hanem azért egész jól be lehet járni a félszigetet is, és mindenhonnan gyönyörű látványt nyújt jellegzetes tihanyi kilátásával a Balaton ezen része. A S+ jelzésen haladtunk most már lefelé a félsziget déli csücskét megcélozva. Különböző geológiai képződmények mentén haladtunk így egyre lejjebb. A ZT jelzésre váltottunk, majd kis idő múlva a S jelzésen haladhattunk tovább. Ez új szakasza volt ennek a túrának, ezt a részt még nem jártuk be eddig. Az Újlaki templom mellett értünk el a part közelébe, lépcsőkön lefelé haladva a Szörf iskola mellett találtuk magunkat. Itt az utat kellett követni, szalagozásunk erre vezetett. Szemben a másik oldalon jól látszott az autópálya jellegzetes hídja, és a szántódi dombok vonulata. Szép napsütéses idő volt már ekkor. A víz szikrázóan verte vissza a Nap sugarait. A part menti nádasban különös hangversenyt adtak a jégtáblák, ahogy a hullámzás hatására egymáshoz verődtek. Így közelítettük meg következő ellenőrző pontunk a horgász tanyáknál, ahol forralt bor, forró tea, és pogácsa is várt minket (5,4 km).

Kis pihenő után indultunk is tovább. A sík terep nem sokáig tartott, mert rövidesen lépcsők mentén vitt minket szalaggal kijelölt utunk. Következő pontunk legmagasabb helyén helyezkedett el Tihanynak, így fogyasztani is kellett a magasságot. Ezen a szakaszon már jobban lehetett találkozni sáros részekkel, hiszen a Nap itt már egy jó ideje tudta cirógatni sugaraival a fagyott talajt, ami ezt azzal hálálta meg, hogy fel is engedett, és a sok sár az erre járó túrázók cipőjébe kapaszkodhatott. A ZT jelzést újra elértük, és ezen haladtunk tovább. A Lóczy Lajos gejzírösvényen folytattuk így utunk. Máskor ezt a részt is a másik irányból szoktuk bejárni. Ez teljesen végig vonul a félsziget nyugati oldalán, gyönyörű kilátást nyújtva a Balaton ezen részére is. Lehetett is nézelődni elég jól, mert az időjárás nem nagyon akart elromlani, a pára sem volt olyan sok, így még a Badacsony jellegzetes vonulatát is lehetett látni a távolban. Különös képet mutat ilyenkor a tó, pár hónap és nyüzsög majd a part a sok pihenni, vagy épp szórakozni szándékozó emberektől, ám most még téli álmát alussza a környék. Haladtunk is előre a sok nézelődés közepette, hol fel, hol lefelé tartott utunk, de azért sokkal többet mentünk felfelé. Így érkeztünk el a Csúcs-hegyhez, majd a már jól ismert emelkedőn is sikerült lassacskán följutni a tetejére. Máskor itt kötelek segítségével szoktunk leereszkedni, most viszont erre sem volt szükség a feljutáshoz. Nem tudom, mi lett volna, ha olyan jó kis lefagyott rész lett volna ez, mint amit már azért sikerült itt tapasztalni. A Csúcs-hegy tetején fújtattunk egy picit, aztán a másik oldalon elkezdtük az ereszkedést. Ez a szakasz nagyon látványos, sok néznivalóval, nagyon jó kilátó pontokkal rendelkezik, sokan fényképezték ezt a szakaszt és a környező tájat is. A ZT aztán egy elágazáshoz érkezett, és itt az útjelző táblát követve kisvártatva a következő ellenőrző pontot is megtaláltuk (9,7 km).
Az Apáthi-hegy kilátó pontja volt ez. A nevét sem véletlenül kapta, mert gyönyörű kilátás nyílt az alattunk elterülő tájra. A Külső-tó jellegzetes nádassal benőtt felülete, kicsit odébb a Belső-tó, majd mögötte a szemet vonzó apátság jellegzetes alakja, amit keretbe foglalt a Balaton ragyogóan tükröződő felszíne. Innen lehetett látni a kígyózó sort magunk előtt, ahogy az emberek az úton egyre csak haladnak előre. Lehetett látni a rajt környékén a sok autót, mint az sejthető volt, nagyon sokan választották ezt a mai napot túrázásra.

Nem sokat időztünk aztán, bár a látvány igen marasztalta az embert, de hát nem csak nézelődni jöttünk ide. Most visszafelé indultunk a jó sáros úton, mert a fagy már régen kiengedett, és sokan is jártak már előttünk ezen a részen, így jól fel is vágták az utat, lehetett dagonyázni. Az útkereszteződésnél megint csak a ZT jelzés következett, ami mentén folyamatosan ereszkedtünk lefelé, hogy mi is elérjük az előbb látott útvonalat. Előtte viszont a hegy lábánál a templomhoz megérkezve újabb ellenőrző pont volt, amint ezt már előző túrákon is megszokhattuk, most viszont az ellátás más volt, mint az itt megszokott, hiszen a forralt borozás már megvolt a horgásztanyáknál, így itt almával kedveskedtek nekünk a rendezők (11 km).
Innen csak kis emelkedőkkel, lejtőkkel tarkított szakaszon meneteltünk tovább. Nagy ívben megkerültük a Külső-tó víztükrét, ami inkább nádas volt. A gémeskút is vízben állt a szélén, nem hiába magas volt most a Balaton vízállása. Valószínű, hogy azért az is kihat erre a részre is. Lehet látni olyan térképet is a Balatonról, amikor még olyan magas volt a víz állása, hogy nem félsziget volt ez a hely, hanem sziget. Nyílván a Külső-tó ekkor közös vízfelületet alkotott a Balatonnal. Egy helyen az előző évhez hasonlóan a fák közé mentünk fel, ott vitt minket a szalagozás, mert lentebb már a víz állta utunk. Itt lehetett érezni vadak szagát, és patáik nyoma is elég sűrűn szabdalta fel a földet. Valószínű ezen a helyen etetik őket, vagy épp inni járnak erre a vidékre. Persze itt is lehetett látni eldobált sörös-, és konzervdobozokat is. Ezt már viszont nem a túrázók hagyták ott, mert azért látszott rajta, hogy az idő már kicsit kikezdte. Még jó, hogy természet védelmi területen jártunk, mi lett volna, ha csak amolyan mindennapi erdei tájba botlunk… A szalaggal jelzett utunk a szőlők megkerülése után a Z∆ jelzésbe futott, és immár itt haladtunk tovább. Ez a rész is jó sáros volt, traktorok nyomaiban lépkedtünk szántás és szőlőtőkék határolta területek között. Nemsokára köves útra értünk és egy forduló után következő ellenőrző ponthoz értünk, ami a Nagy pincénél foglalt helyet (14,1 km).
Itt aztán jó sokan verődtek össze. Itt már a két kisebb táv útvonala is össze kapcsolódott, ezért is lettek olyan sokan. Nem sokat várakoztunk, a szerelésből is lehetett levenni, mert emelkedős szakasz következett, és ha nagyon kimelegszik benne az ember, akkor már nem esik olyan jól az emelkedő. A Nap is kitartóan szórta fényét, ebben a kora februári időpontban. Neki is vágtunk a hegy oldalának, jó kis emelkedős szakasz vitt minket fölfelé. Itt is jellemzően szőlőtőkék övezték utunkat. Jól bele is melegedtünk az emelkedőbe, de azért nemsokára következett az újabb ellenőrző pont a Kis-erdő-tető ( 14,5 km).
Itt szusszantunk egyet, és nekivágtunk a következő szakasznak, aminek az első része azért szépen kirajzolódott előttünk, mert itt is sorban lehetett látni az embereket ahogy sorjáztak az úton. Kis lejtős szakasz következett, amikor is átvágtunk a kövesúton, innen újra felfelé vettük az irányt. A hegy oldalában szinte egyszemélyes gyalogúton haladtunk a ZT jelzésen, ami körbevitt minket az Óvár-hegyen. Elég nagy volt itt a tumultus, az emberek egyesével álltak egymás mögött, és szép óvatos tempóban araszoltak előre, így mindenki ebben a tempóban haladt folyamatosan. A hegy északi részéhez érve lépcsőn, majd egy jó sáros, és ezáltal csúszós szakaszon haladtunk lefelé. Aztán elfordultunk jobbra, így a hegy takarásában meneteltünk tovább. Ez a része hideg volt a túrának, mert a Napot jól ki is takarta, így észre lehetett venni, hogy mennyit hűlt az idő. Így közelítettük meg a Barátlakásokat, most itt nem volt ellenőrző pont. Ott is sokan fényképezték az ember eme nyomát a természetes tájban. Sok kutyás túrázó is összeverődött ezen a részen, aztán mindig csak azt hallgattuk, hogy valami trappol mögöttünk, aztán rohangáltak az állatok fel és alá. A hegy másik oldalához érve már nem voltunk olyan magasan, de ami még hátra volt, azt egy meredek rész legyőzésével sikerült magunk mögött hagyni. Itt is sokan várakoztak, hogy le tudjanak jutni a hegy oldalából, így erre kényszerültünk mi is, de aztán csak sorra kerültünk, aztán hamarosan már lent is voltunk. Itt az úton átkelve megint csak a szép kilátásban gyönyörködhettünk. A füredi öböltől egészen körbe Siófokig el lehetett látni, és mindenütt az a nagy kék víz terült el. Beugrott egyből az emlékkép, a nyári öböl átúszásról, hogy milyen jó meleg is volt akkor, és a víz is mennyire jó volt az idő tájban. Most a part mellett kristály tiszta volt a víz, így láthattuk a tó fenekét. Nem voltak most fürdőzők, és szél által keltett nagy hullámok, amik megzavarják a víz tükrét. De már csak pár hónap, és kezdődik újra a szezon és itt is lesz a következő balatoni nyár. De most a Téli Tihanyon voltunk, így aztán mehettünk is tovább. A kikötő felé vettük az irányt, ahol következő ellenőrző pontunk is volt (17,5 km).
Itt kaptunk ropit és nápolyit, kis frissítőül az előttünk lévő szakasz előtt. Kellett is, mert a partot elhagyva először lépcsőzés következett, majd szerpentines úton haladtunk újra felfelé. Ez megint csak egy nagy zarándoklat volt, sok ember verődött itt össze. Szép házak között jutottunk így egyre magasabbra a Z∆ jelzést követve. Amikor a tetőhöz értünk, a Tihanyi Echohoz jutottunk. Egyből beugrott az Ötvös Csöpi jelenet, amikor „Matula bácsi” testesíti meg a tihanyi visszhangot, és visszhangozza a német turisták által kiabált mondatokat... Innen tovább haladtunk a jelzések által kijelölt úton, és így érkeztünk meg a Kálváriához, túránk utolsó ellenőrző pontjához (18,5 km).
A Kálváriától a domb oldalán indultunk el lefelé, majd az apátság épületéhez jutottunk. Itt újra megszemléltük a panorámát, mert valahogy ezzel sosem lehet betelni. Az apátság épületéről is elkészíthettük az ezredik fotónkat, mert hát mindig más ez a rész valahogy, és haladtunk újra lefelé, immár céltudatosan az általános iskola felé. Ide megérkezve aztán jöhetett az újabb sorban állás. Nagyon sokan verődtek itt már össze, a sor vége majd az udvar közepén volt, de ahogy lassacskán haladtunk előre, a sor egyre csak nőtt, és már majdnem az udvar másik végén volt a tömeg, mire mi az épületbe araszoltunk. A lépcsőkön állva egy másik sor is kialakult, ők az ennivalóért álltak sorban. Aztán mi is csak sorra kerültünk, vagy egy fél órát állhattunk, mire megkaphattuk kitűzőinket és emléklapjainkat (19,8 km). Sok türelmetlen ember volt a sorban, de korábbi évek tapasztalata, hogy sokan gyűlnek össze a végére, a kisebb távon később indulók is csak ekkor érnek már be, így nem lehet mit tenni. Ha rosszabb lett volna az idő, biztos nem jönnek ennyien, de ezzel meg nem lehet számolni. Szóval türelmesnek kell lenni, ha sokan indulnak, ez ezzel jár.
Az ellátás még virsli volt és kenyér, de mi ezt már nem vártuk meg, ennyit nem akartunk megint sorban állni.

Megcéloztuk a kocsit, aztán lassacskán indultunk haza. Újra a két órás autókázás következett, ebben a szép időben az is élvezetes volt, a sok emléket pedig jól elraktároztuk.

Jól éreztük magunkat egész nap. A szép idő, a táj, és a vidám társaság hozzájárult ahhoz, hogy nagyon jó emlékekkel lettünk újra gazdagabbak. A sorban állás minket annyira nem viselt meg, ha türelmetlenkedik az ember, azzal nem jut előre. Az ellátás is jó volt, mondhatni ettől a gárdától már a megszokott minőség. Bosszúságot számomra csak a szemetelő emberek okoztak, mert nem hiszem, hogy olyan nagy fáradtság lett volna azt a kis szemetet, amit termelnek valamelyik kukába beledobni, de úgy látszik ez nagy elvárás a mai világban.
A kisebb távokon is sokan indultak, családok, idősebbek is szép számmal képviseltették magukat.

Köszönet a rendezőknek az újabb jó túráért és a kitartó lebonyolításért! Nem lehetett könnyű ennyi embernek az igényeit kielégíteni. Jó és szép volt ez a más fajta útvonal, talán még jobban is tetszett, mint az eddig itt megszokott. Páros és páratlan években lehetne mindig így variálni, és hol így, hol úgy kellene teljesíteni, mert jó volt azért új részeket is bejárni, valamint az eddigi részeket is máshogy megközelíteni.


Köszönet illeti a túratársakat is, akikkel együtt élhettük át ezt a balatoni túrát, és ezt a szép napot!

Sporttársi üdvözlettel!
Ádám Attila



Íródott Tiszadadán, az Úr 2016. esztendejében, Böjtelő (Jégbontó) havának 9. napján.

2015. november 24., kedd

Hegedűs Róbert emléktúra

2015. november 14.

Ezen a szombati napon is megadatott, hogy nekivágjunk egy kis túrázásnak a Budai-hegységben. Most így egy hozzánk közel eső helyszínt választottunk a kikapcsolódáshoz.

A túra rajtja Szépjuhászné gyermekvasúti állomása volt. Ide vonattal és busszal sikerült eljutni, amit mások is választottak, ahogy láthattuk.

Ezen a túrán kis társaságunk három tagja vett részt, most ennyin sikerült összeverődnünk. A rajt már nyitva volt egy ideje mire odaértünk. Nem voltak sokan, pedig azt hittem, hogy tolongani fognak az emberek, ahogy azt már néhány budai túrán észlelhettem. Így legalább nem volt sorban állás a rajtban, és menet közben sem kellett egymást annyira kerülgetni. Kicsit hűvösebben, felhősen indult a reggel. A szél is fújt elég rendesen azokon a helyeken, ahol nem védett minket az erdő vagy a hegy.
A rajtban szép színes túrafüzetet kaptunk. Ebből sok információt tudhattunk meg erről a túráról, és az azt megrendező egyesületről is. Sajnos szomorú aktualitása volt a túrának. Mint azt megtudhattuk, az egyesület egyik tagjának állítanak emléket ezzel a túrával, mint azt a neve is elmondja. Minden ellenőrző ponton így az ő emlékéért égett egy mécses is.

A nevezés után összekaptuk viszont magunkat és nekivágtunk az előttünk lévő kilométereknek. A P jelzést kellett megkeresnünk, és a vasúti síneken átkelve máris az erdőben találtuk magunkat. Kis lejtős szakasz következett, majd a hegyet megkerülve emelkedőbe kezdtünk. Ha valaki fázott is az elején, az most már nem panaszkodhatott, mert az emelkedő hamar felmelegítette az embert. Nem mentünk már innen sokat, el is érkezett az első ellenőrző pont (1,2 km).
A Hárs-hegyi körutat itt magunk mögött hagytuk, és továbbra is a P jelzésen haladtunk, immár lefelé. A Budai-hegység jó kis köves talaján ereszkedtünk folyamatosan lefelé. Szerencsénk volt, hogy már viszonylag régebben volt csapadék és a talaj sem ragadt, így a kövek sem csúsztak. Az őszi erdő lehullott levelei is eléggé csúszóssá tehették volna még az utat. Hamarosan leereszkedtünk a műúthoz, melyen át kellett kelni, és visszafelé kellett indulni. Végig a túrán szalagozás is segítette a tájékozódást, így nem csak a jelzésekre kellett hagyatkozni. Az útról így tértünk le mi is a szalagozás jelzései által, majd vághattunk neki az emelkedős szakasznak, hogy a következő ellenőrző pontunkat érinthessük. Szomorúan konstatáltuk, hogy mindegyik ellenőrző pont valamilyen hegy tetején van, így egész túránk hullámvasutazáshoz volt hasonló. Most egy eléggé emelkedős szakasz következett. Folyamatosan törtünk fölfelé az emelkedőn. Az avar zizegő hangja volt csak hallható a lábunk alatt és a folyamatos levegővétel. Nem nagyon van kedve beszélni az ilyen helyeken az embernek. Elég sokat meneteltünk így föl, majd egyszer csak elfogyott a hegy, így elértük a Fekete-fej tetejét, és megkaphattuk következő pecsétünket, és egy csokit is, ami még ha jól meg is volt keményedve a hideg miatt, akkor is jól esett egy ilyen emelkedős rész után (2,9 km).
Megpróbáltatásainkat most kicsit kipihenhettük, ahogy a Fekete-hegyről elkezdtünk alá ereszkedni. Persze azért a másik oldal sem volt fenékig tejfel, a túloldal emelkedős szakasza itt legalább olyan jó kis lejtésben folytatódott, így lehetett figyelni és koncentrálni a lefelé haladás közben. A P jelzést rövidesen el is hagytuk, majd a P+ jelzés vezette utunk, mígnem a Nagykovácsi úthoz nem érkeztünk. Onnan jelzetlen, szalagozás által kijelölt úton haladtunk tovább. Máriaremete házai közé keveredtünk így, és nézegethettük a mellettünk elhaladó házakat, amik néha kis villának is beillettek volna. Nyugodt egy környék volt, így nem csoda, hogy vonzotta a tehetősebb embereket.
A hegyi levegő is ritkán lehet szmoggal szennyezett, nem úgy, mint az elmúlt időszak városokra jellemző rossz levegője volt. Lassacskán viszont a település széléhez értünk, és vethettünk még egy pillantást a környező hegyek által uralt táj panorámájára. Egy sorompó mellett elhaladva lefelé vettük megint csak utunk, és kezdtünk ereszkedni a Remete-szurdokba. A völgyben kiszáradt patakmederben haladtunk előre, és a K jelzést is itt értük már el. Rövidesen viszont újra emelkedős szakaszra váltott a jelzés, így mi is. A Remete-hegy oldala eleinte kissé volt emelkedős, majd hirtelen meredek szakaszra váltottunk. Folyamatosan emelkedtünk ki a völgyből, a meredek sziklás szakaszon. Lassú haladás volt ez ismét felfelé. Sokan megálltak az alattunk elterülő tájat fényképezni, mert azért a látvány nem volt utolsó, és azért így legalább egy-két lélegzetvételnyi szünetet is lehetett tartani. Amikor felértünk, akkor továbbra is a K jelzésen haladva, nemsokára követező ellenőrző pontunkhoz is eljutottunk (7,1 km).

Tovább haladva viszont kicsit megint fújhattunk egyet. Jól is esett egy kicsit, a viszonylag sík jellemzőjű rész ez után a jó kis emelkedő után. A K jelzésen most már nem mentünk sokat, rövidesen egy kereszteződéshez értünk és innen a K+ jelzésen folytattuk tovább utunk. Ezen a jelzésen haladva jutottunk be Budaligetre. Itt újra hasonló házak között találhattunk magunkat és nézelődhettünk kedvünkre, ha már lakni nem nagyon fogunk ilyen házakban. Kanyarogtunk sokat a különböző utcákon, majd egy meredek lejtő után az erdőbe vettük az irányt immár a S jelzést követve. Ezen a jelzésen haladtunk így tovább egy darabig. Ez kivezetett minket a lakott területről, egyenesen az Alsó Jegenye-völgybe. És ha már völgy, akkor patak is volt, amin többször is sikerült átkelni a különböző hidak segítségével. Szép része volt ez túránknak. A völgy másik végéhez érve viszont utunk elkezdett ismét emelkedni, ami később csak egyre fokozódott. Ezen a részen már el is kellett hagyni a S jelzést szalagozás mentén, és ha az ember a lába elé nézett csak, akkor hamar el tudott menni a szalagozás mellett, ami egy ösvényre vezetett minket, amin szépen araszolva ismét csak jó kis emelkedőn haladhattunk fölfelé. Minél jobban kiértünk a völgyből, annál jobban fújt a szél. A hegy oldalán meg-megállva sikerült is a környező tájat megörökíteni az erős szélben. Nagy nehezen viszont csak sikerült felérni a Kálvária-hegy tetejére, ahol következő ellenőrző pontunk is volt (13,5 km).
Miután itt is kaptunk csokit, nekivághattunk a következő szakasznak. Jól kimelegedtünk ismét az emelkedős szakaszon, így jól esett kicsit alacsonyabb részre ereszkedni, mert így már itt nem fújt a szél, viszont az út ezen az oldalon is elég meredeken ereszkedik. A meredekséget meg a sok kiálló sziklával és kövekkel tűzdelt út csak nehezítette. Viszont így hamar is sikerült a gerincen lejutni. Rövidesen a K jelzést elérve azon folytattuk tovább utunk. Később érintettünk még más jelzéseket is, de mi kitartottunk a K mellett, így jutottunk el a Virágos-nyereghez. A nyereg mentén elhaladva letekinthettünk Óbudára. A leveleiket lehullatott fák között szép kilátás nyílt az alattunk elterülő városra. Az erdőn még mindig látszott a jég okozta károk nyoma, nem egy fa volt még mindig kidőlve, azoknak a törzse csak annyira volt elvágva, hogy az út járható legyen. A nyeregből először a Vihar-hegyet megmászva jutottunk ki, majd továbbra is a K jelzés mentén emelkedve, jó kavicsos úton értünk egyre feljebb, hogy a gyönyörű panorámát megcsodálva a Hármashatár-hegy tetején elhelyezett ellenőrző ponthoz jussunk (18,5 km).
Ezzel utolsó hegy nevű ellenőrző pontunkat is sikerült magunk mögött hagyni. Kicsit már megviseltnek éreztem magam ez után a rész után. A sok kihagyás után ez már eléggé megerőltető tud lenni az ember számára. És persze még nem volt vége a megpróbáltatásoknak. A hegyről való lejutáshoz továbbra is a K jelzés mentén haladtunk, majd a K körtúra jelzésre állva haladtunk tovább lefelé. Gondolom azt mondanom sem kell, hogy milyen sziklákkal tarkított útszakasz volt ez ismét. Viszont így lassacskán leértünk a Határ-nyeregbe, ahova már a S jelzés segítségével jutottunk. Az alsó részen elég sok elágazás volt, és kicsit nehezen sikerült megtalálnunk a szalagozással kijelölt utunkat is. Itt sok kirándulóval találkozhattunk útközben. A nyeregben a K jelzést választottunk és azon haladtunk tovább előre. Itt is volt ezért emelkedős rész is, ami már azért annyira nem hiányzott. Itt a nap már szépen sütött le ránk, azért az ereje már nem volt nagyon érezhető. Az út mellett sok kitermelt fatörzs volt egymásra rakva. Az úton fölfelé haladva egyszer csak egy tisztás résznél meg is érkeztünk következő ellenőrző pontunkhoz is, ami az Árpád-kilátónál volt (22,1 km).

A kilátónál sok család keresett szórakozást ezen a szombati napon. Sok gyerek játszott a környéken, a jó kis tüdőtisztító levegőn. Mi egy rövid szusszanás után folytattuk utunkat. A kilátót magunk mögött hagyva, a Z jelzésen elkezdtük ereszkedésünket a hegyoldalon lefelé. A szerpentines úton viszonylag gyorsan haladtunk lefelé. A műúton átkelve ismét az erdőben találtuk magunkat. Itt egy meredekebb lejtőn jutottunk lefelé a hegy oldalában. Majd továbbra is a Z jelzésen haladva jutottunk el az Apáthy-sziklához, ahonnan már azért láttuk utunk célját, ami mindig ad egy kis löketet a túrázónak. Viszont még volt hátra az utunkból, így sokat nem is nézelődtünk. A hegy oldalán egy lépcsőhöz értünk, ahol folytattuk tovább ereszkedésünket. A Z jelzés itt városi szakaszon folytatódik tovább, nem egyszer bejártuk már ezt az utat is különböző túrák alkalmával. Most már ez az ereszkedés sem esett jól lefelé. A meredek utcák csak jobban megviselték már a térdet. A lejtős szakasznak a villamos hídja vetett véget. Miután elhaladtunk a vágányok alatt ismét emelkedős szakasz következett, ami már végképp nem hiányzott. A Z jelzésen haladtunk így fölfelé az aszfaltozott utakon. A Széher úthoz érve viszont búcsút intettünk a Z jelzésnek és a Z+ jelzésre állva folytattuk tovább utunkat. Folyamatosan haladtunk egyre följebb, lassacskán újra erdei utakon. A jelzés itt elkanyarodott, mi viszont szalagozás mentén haladtunk tovább. Ismét az erdőben találtuk magunkat. Ismét elcsendesedett a környék csak a többi túrázók hangja volt hallható a napsütötte erdőben. Nem kellett már sokat fölfelé menni, de a sok szint után már ez tűnt a legnehezebb szakasznak a túrán. Lassacskán viszont megláthattuk már Szépjuhászné állomást, ahol túránk célja is volt (27 km).

A célban megkaptuk okleveleinket és szép kitűzővel is szolgáltak a rendezők. Az ellátás sem volt rossz, gyümölcs és sós rágcsa volt még fellelhető. A finom meleg tea is jól esett a hosszú és nem kevés szinttel tarkított menetelés után.

Miután kifújtuk magunk, lesétáltunk a buszmegállóba és elindultunk hazafelé. A busz eléggé tömve volt, és a Széll Kálmán térre is elég nehéz volt befordulnia. Az átépítés alatt álló téren nem kis forgalmi dugó volt. Innen már csak a Délibe kellett átsétálni, és a vonaton kicsit ki lehetett nyújtózni hazafelé.

Jól éreztük magunkat a túrán. Az ár kicsit magasabb volt a megszokottól, viszont az ellátás nem volt rossz, és a szép kitűzőnek is nagyon örültünk. A közepes távhoz képest viszonylag sok emelkedős szakasz volt viszont, ami jól ki is fárasztott minket a végére. Aki ki akarja magát kicsit fárasztani egy dolgos hét után, annak csak ajánlani tudom ezt a túrát.

Köszönet a rendezőknek a szép túráért. Szép emléket állít ez az útvonal elhunyt tagtársuk emlékére. A túrafüzetben leírt jellemzésből látszik, hogy milyen csapás is volt az egyesület számára egy ilyen társ elvesztése. Személyesen én nem ismertem, mivel akkoriban még nem túrázgattam, de sok mindent leszűrhet a túrafüzetet lapozgató túrázó a személyiségéből.

Nyugodj békében Robi!



Köszönet jár még a túratársaknak is, akikkel együtt szenvedhettem át ezt a napot, és akik jelenlétükkel emelték a túra színvonalát!

Sporttársi üdvözlettel!
Ádám Attila

Íródott Tárnokon, az Úr 2015. évének Szent András (Enyészet) havának, 24. napján.

2015. november 13., péntek

Bakony szurdok-völgyei 25

2015. november 08.


Vasárnap korai keléssel kezdődött a nap, mert túránk helyszíne még kicsit messze volt tőlünk, így az odajutásra is időt kellett szánni. Ködös őszi reggel köszöntött minket, még sötét volt, mikor négyfős csapatunk maradék tagjait kis falunk vasútállomásán összeszedtük, és elindultunk Zirc felé, mai túránk kiinduló állomásához. 
A köd lassacskán felszállt, vagyis inkább ritkult, ahogy haladtunk előre, majd az ég színe is kékre változott, s lassan majd a nap is kikandikált útközben a felhőtakaró közül. 

Így értünk Zircre, s a Reguly Antal Múzeumot megkerestük, majd be is neveztünk a túrára. Elsők között sikerült a nevezést megejteni, mert a rajt nyitásakor már ott is voltunk. Nem is várakoztunk így semmit, talán csak annyit, amíg a rajtban a szervezők is megérkeztek.

Három éve ezen a túrán kezdtem el a blog bejegyzések írását, így kis nosztalgiával is tértem újra vissza. Előtte más túrán is jártam már erre, és akkor megtetszett a Bakonynak ez a része, így mindig is szerettem erre megfordulni. Ez az útvonal, pedig amin ez a túra zajlik, talán a legszebb részét mutatja meg a Bakonynak, de talán még az országnak is. 

A rajtból kiindulva az apátság felé indultunk el, majd az Alkotmány utcán ráfordultunk a P jelzésre, de utunkat sárga szalagozás is segítette ezen a részen. Szép lassan magunk mögött hagytuk így az apátság épületét, melynek reggeli harangszóját már csak a település utolsó házai környékén hallhattuk. Így lassacskán viszont egyre jobban vettettük be magunk a hegy vonulatai közé. A leírást nem is néztük, így másik útvonalon jutottuk az erdő széléhez, de onnantól megint csak jó úton haladtunk tovább. A patak itt már mellettünk csordogált, másik oldalon pedig a vasúti sínek futottak mellettünk. Enyhe reggel volt, ezért a vastagabb öltözékek is hamar lekerültek rólunk. A nap is egyre többet sütött ki a felhők közül, így elénk tárta az őszi erdő minden csodáját. Talán minden táj ilyenkor a legszebb. Nem egyhangú zöld minden, mint nyáron, vagy épp kopár, mint télen. A fák leveleinek sokszínűsége odatapasztja az ember tekintetét, és sokszor csak botladozva haladtunk előre, mert annyira csak a tájat szemléltük. A P jelzés vezette utunk, és ezen haladtunk tovább előre. Gyűrtük a kilométereket, és hagytuk magunk mögött két oldalt a hegyeket. A patakon néhányszor át is kellett kelni, persze ez a túra további útvonalán is így volt. A mellettünk futó vasúti töltésen néha egy vonat is elment, pompás idő volt ez azoknak, akik csak kirándulni jöttek el erre a részre. A mindennapi városi élet után biztos felüdülést tudott nyújtani az ősz minden árnyalatát magán viselő hegyoldal. A fák aljánál sokszor a föld színét nem is lehetett látni, csak a lehullott levelek alkotta avartakaró barna színét. Itt-ott érdekes színfolt volt még néhány fa, amelyek különböztek a többiektől, mert leveleik még nem hullottak le, illetve aranysárga színbe öltöztették a fát is, melyet a felhők közül kikandikáló nap fénye még erősebbé tett, amint megvilágította az erdőt. A patak is egyre csak szélesedett, és mi is elkezdtünk kicsit kiemelkedni a völgyből, ekkor jutottunk el első ellenőrző pontunkhoz, ami a Porva-Cseszneki vasútállomás melletti hídnál foglalt helyet (8,7 km).
Innen továbbra is a P jelzést követve folytatódott utunk. Ez a rész szerény véleményem szerint az egyik legszebb része a Bakonynak. Pár éve itt egy másik túrán kicsit korábbi időpontban, de ugyan úgy ősszel sikerült járnom, és akkor hagyott bennem örök nyomot ez a táj. Egyre többet kellett a patak fölötti átkelésén törni a fejünk, és azért a vízbe is sikerült időnként belelépni, de szerencsére nem volt hideg idő, így ez nem volt annyira zavaró a későbbiek folyamán sem. A patak is utat keresett magának a fölöttünk magasodó sziklák között, és a mi útvonalunk is ide volt behatárolva. Festői, gyönyörű tájon vezetett utunk. A vasútvonal időnként alagutakba tört át a nagy sziklafalakon, kicsit olyan idegenszerűvé is téve a tájat. Micsoda munka lehetett valamikor ezeket a műtárgyakat is megalkotni. Látunk is emléktáblákat útközben a viadukt lábán, valamint a tanösvény mentén az erdő flóráját és faunáját bemutató táblákon kívül erről a vasútvonalról is találunk leírást. Egyre több kirándulóval találkozunk ezen a környéken. Sokan családostól barangoltak az őszi Cuha völgyben, s kapcsolódtak ki ebben az enyhe időben. Ki tudja, meddig lehet még ezt a napsütéses időt élvezni ősszel, így meg kell ragadni minden alkalmat a kikapcsolódásra. Így kanyarogtunk mi is sokat az utunkat övező sziklák között, majd lassacskán meg is érkeztünk a Vinye mellett lévő ellenőrző ponthoz (14,1 km).
Továbbra is a P jelzés vezetett minket, ámbár néhány helyen a szalagozást is figyelni kellett, mert a jelzéseket nem lehetett mindenütt látni. Nagy csomópont van errefelé, mert sok útvonal érinti a patak ezen részét. A hegy aljában több forrással is találkoztunk utunk során. Nem fukarkodnak a környező sziklák a friss vízzel történő ellátással, a szomjúhozó vándorok nagy örömére. A szalagozás segítségével megközelítettük a Zsidó-rétet, majd át is vezetett rajta minket. Kicsit furcsa volt ilyen hirtelen kitörni a környező sziklafalak öleléséből. A nap is elég erősen tűzött le ránk, így ebben a napfürdőzésben haladtunk tovább. A rét másik oldalán a tájfutók és a túrázók útvonala viszont ketté vált az erdő szélén. Mi az Alsó-Cuha szurdok felé vettük az irányt, ami megint csak megér egy misét. Ha a hátrahagyott patak völgye volt az egyik legszebb része a Bakonynak, akkor ez a másik. Rövid séta után a patakmeder széléhez értünk újra. Itt a víz kiszélesedik, és a meder is mélyül, ezáltal nem lesz olyan erős a sodrása, így másik arcát mutatta nekünk a folyam. Viszont az előre jutás azért néhány helyen eléggé nehézkes a meder szélén, mert néha a patakban lévő nagyobb köveken, sziklákon kellett előre haladni. Aztán azért a párás időben ezek az alkalmatosságok eléggé csúszósak tudnak lenni. Néha a fal mentén kellett mászni, ott pedig a sáros részek tudták megkeseríteni a túrázók életét. De persze minden egyes verejtékcseppet megért a szurdok, mert páratlan természeti látványban volt részünk ezen a szakaszon. Aki csak teheti, keresse fel ezt a helyet, mert megéri. Nem nagyon vettem észre, hogy más túra útvonala is érintené ezt a szakaszt, igaz nagy lutri is az egész, mert azért erős esőzések után, a megemelkedett patak vize eléggé el tudja rontani az erre járók szórakozását, de nekünk szerencsénk volt, és viszonylag régebben volt számottevő csapadék, így élvezhető volt a túrázás. Nem egy hosszú szakasz a szurdok, de azért időre van szükség az előre jutáshoz. Lassacskán ki is keveredtünk a sziklák közül, és kék szalagozást követve vitt utunk a Zsargó erdészlakhoz, ahol magunknak pecsételtünk a túrafüzetbe, ezzel bizonyítva, hogy ezt az ellenőrző pontot is érintettük (17,6 km).
Innen tovább szintén a szalagozás mentén haladtunk előre. Eddig viszonylag sík részeket jártunk be a túrán, most viszont bepótolhattuk a szintekből, ami eddig kimaradt. Szépen megindultunk az erdészeti úton fölfelé a Kenyeri-hegyre. A száraz avar ropogása törte meg a monoton kapaszkodás hangjait. Azért föl-föl pillantva csodálni is lehetett az őszi erdő pompáját. Sokat nem is nagyon lehet már ragozni ezt a festői pompát, aki ott volt tudja milyen, aki nem volt, az menjen el legközelebb, mert megéri. A kaptató felső végén a másik szalagozást is érintettük, ami a tájfutók előre jutását volt hivatott segíteni. Így folyamatosan a Zörög-hegy lábához vezetett utunk, és így a hegy mellett haladtunk folyamatosan előre. Egyik oldalt a hegy színes ruhájának pompáját csodálhattuk, másik oldalon viszont az őszi vetés utáni sima föld vonzotta a tekintetet. Hullámzott a táj, ahogy a föld meg volt gyűrődve és szép panorámával fogadott minket a távoli messzeség a napsütésben fürdőzve. Kis idő után utunk az erdőbe kanyarodott, és a hegy mögé bebúvó napsugarak fák lombjai közötti fényjátékát csodálhattuk meg. A látványtól eltelhetetlenül haladtunk így előre, mindig volt valami új, és valami szép a tájban, aminek a látványa beleég az ember emlékezetébe, így könnyen visszaidézhetővé teszi ezt a túrát. Lassacskán viszont az erdőnek is vége szakadt, és egy alagúton a főút alatt átkelve érkeztünk meg Csesznekre, a felettünk ülő vár már megszokott látványától övezve. Itt is kettéválik a futók és a túrázók útvonala. 
Mi egy kis fahídon átkelve a ZΩ jelzést követve jutottunk el a hegy lábához, majd a szurdokba leereszkedve kezdtük el megkerülni a várat. Itt a meredek sziklán rengetek mászó emberrel találkoztunk. Sokan hódoltak ennek a sportnak is ezen a napon. Viszont túrázókkal nem nagyon találkoztunk ezen a részen. Voltak akiket leelőztünk útközben, itt viszont nem mentek el mellettünk, a célban viszont már előttünk voltak… Sajnálom, hogy sokan így csalva szeretnek célba érni, de ezt mindenkinek a saját lelkiismeretével kell tisztázni. Mi azért megyünk, hogy bejárjuk, amiket a szervezők megálmodtak, s nem azért, hogy rövidítsünk, ahol csak tudunk. Ezért talán nem ártana ide is egy ellenőrző pont, mert ez a része szépen el is csalható a túrának. A vár túloldalához érve viszont a mi megpróbáltatásaink nem értek még véget, mert a szalagozás egy határozott kanyar után jól nekirontott a meredek hegyoldalnak, és mi sem tehettünk másképp. Lassacskán így sikerült a várhoz felérni, és megcsodálhattuk az alattunk elterülő táj panorámáját. Innen már nem volt sok hátra. A folyamatosan szépülő vár lábánál egy kis út vezetett minket le, majd a közeli kis utcákban bekanyarodva már ott is volt a vendégház, ami túránk célja is volt egyben (24,7 km).

A célba beérve már vegyült a tömeg, mert a futók is szépen sorjáztak befelé, és a túrázók is. Kicsit kaotikus is volt a helyzet, hogy közös ponton kellett sorban állni. Megkaptuk kitűzőinket, viszont emléklapjainkat utólag, emailben kellett kérnünk. Az ellátás változatos volt, több mindenből lehetett választani. Viszont sokat nem is kellett időzni, mert a buszt is el kellett érni, ami vissza visz Zircre, mert a kocsi meg ott van. Aztán a már megénekelt jó időnek hála a motorosok is kirajzottak, és a főúton az egyiket sikerült is rommá törni, így az utat lezárták, a busz pedig így másik útirányon közlekedett le. Így jó páran a következő órában érkező busszal tudtunk csak tovább utazni. A buszban ülve még megcsodálhattuk a hegyek között alábukó napot is. Így jutottunk vissza Zircre, és a kocsiba beülve kezdődhetett a hazautazás a sok élménnyel teli nap után.

A túra útvonala nagyon szép helyen vezet végig. Mint már említettem, számomra a legszebb része ez, kis hazánknak. A túra ár/érték aránya viszont túlzottnak tűnik. Kevesebbért is kaptunk már többet. Valahogy olyan érzése volt az embernek, mintha a futók ellátását a túrázók pénztárcája finanszírozta volna. Nekik mintha több minden jutott volna. Ez az utólagos emléklap kérés is egy érdekes mozzanat volt számunkra. Ha az a célja, hogy kevesebb papírt keljen felhasználni, azt is megértem, de akkor ennek a nevezési díjban is látszania kellene.
Mindent egybevetve viszont jól éreztük magunkat. Több kisebb távot is kijelöltek a rendezők, így mindenki kiválaszthatja a neki megfelelőt. Egyszer megéri végigjárni az egészet, mert nagyon szép helyeket ismerhetünk meg.



Köszönet a rendezőknek a túra lebonyolításáért és megszervezéséért. Köszönet a túratársaknak is az egész napos jó hangulatért és a sok felhőtlen vidámságért!

Sporttársi üdvözlettel!
Ádám Attila

Íródott Tárnokon, az Úr 2015. évének Szent András (Enyészet) havának 12. napján.