2016. május 6., péntek

Gerecse 50

2016. április 16.

Már öt alkalommal sikerült a Gerecse 50-et teljesítenem, és most is elhatároztuk, hogy nekivágunk ennek a népszerű túrának. Reggel korai indulással közelítettük meg Tatabányát, hogy időben neki tudjunk indulni.

A startban hamar végeztünk a nevezéssel, még a nagyobb tömeget sikerült  így elkerülni A nevezés most eleve egy nagyobb helyre lett áttéve, legalábbis nekem új volt ez a megszokottól, de látszott, hogy a szervezők készültek, így talán később is gördülékenyebben ment ez a ceremónia, és viszonylag kevesebb sorban állással is neki lehetett vágni a túrának. Mi most hárman jöttünk össze a kis csapatunkból, így vágtunk neki ennek a napnak.

 Az ötvenes távot teljesítőknek a fehér körrel jelzett utat kellett csak követni, így egyéb turista jelzéseket nem kellett figyelni. Mi is így indultunk neki, és ezen a túrán már megszokottan, nagyobb csoportokban, sorokban rendeződve araszoltak a túrázók előre. Az idő kicsit csípős volt, reggel, de jó időt jósoltak a meteorológusok, így most nem kellett tartani csapadékos időjárástól, mert azért az évek folyamán nekem is volt párszor részem, itt egy jó kis bőrigázásban. Tatabányáról a megszokott út vezetett minket, majd az autópálya alatt áthaladva kicsit változott az útvonal, az eddig megszokottakhoz, és az első ellenőrző pontot, János forrást másik oldalról kerülve értük el (3,6 km).
Gyors pecsét után indultunk is tovább. A nap itt már kezdett egyre magasabbra hágni, és kezdte áldásos tevékenységét. A kezdeti hűvös időt itt már azért felváltotta a meleg, és idáig már mi is jól bemelegedtünk, az izommunkának köszönhetően, így hamar túltettük magunkat a reggeli hűvös időjáráson. A réteges öltözködés ezen a túrán amúgy is ajánlott, hisz szinte egész napos elfoglaltság, és a reggeli hűvös idő ilyenkor már hamar elmúlik, és ha később sem lehet esőre, vagy borult időre számítani, akkor a túrázó annyira úgysem fog fázni, hogy nagyon fel kelljen öltözni. Mi is még jobban fűtésre kapcsoltunk, és bevetettük magunkat a Farkas-völgybe, és egyre jobban kezdtünk emelkedni a szerpentines útszakaszon fölfelé. Nagyjából mindig ezen a részen jártam eddig, amikor a Nap kezd fölemelkedni, és szemet kápráztató fényjátékkal tör egyre magasabbra a mesés látnivalóval kecsegtető hegyoldal tetején. A fák ágai közt átkandikáló fénysugarak mindig bámulatba tudnak ejteni. Persze aztán az emelkedős szakasz sokszor el is vette a figyelmem, mert az előre haladásra koncentráltam. Az edzettség hiánya, és a sok kihagyás megtette a hatását, és éreztem, hogy itt most jobban ki kell majd tartani a későbbiekben is, mert már ez a rész is kicsit nehezen ment fölfelé, pedig aztán annyira nem vészes az emelkedés. Később mikor már kiértünk a völgyből, kicsit azért lehetett fújni előre haladás közben, és az Öreg - Kovács hegy oldalában haladva szép kilátás nyílt a tatai rész felé, ahol persze a fák közül ki lehetett kandikálni. Így jutottunk el a következő ellenőrző ponthoz (11,1 km).
Innen kis emelkedős szakasszal folytatódott utunk, ahogy megkerültük az Öreg - Kovács hegyet. Majd ereszkedésbe is kezdtünk, és egyre jobban haladtunk ki a fák közül, így értük el a közutat. Túránk ezután aszfaltozott úton folytatódott, és szántóföldek, mentén közelítettük meg Tardost. A településre beérve mindenütt lehetett látni, hogy a tavaszi munkák folynak, az emberek szinte már fel se figyeltek a túrázók nagy vonulására, hiszen már megszokhatták, hogy így áprilisban mindig jó páran rászánják magukat, hogy teljesítik ezt a túrát. Egy kis kocsmánál jobbra fordult utunk, persze néhányan lecövekeltek itt, egy kis frissítőt beszerezni. Az úton mikor befordultunk már lehetett látni Tardos jellegzetes templomát, ami mellett szépen el is haladtunk, és itt már lehetett is látni következő ellenőrző pontunk is, aminél most szép kis sor alakult már ki a pecsétekre várva. Viszonylag rövid sorban állás után sikerült nekünk is beszerezni a pecsétet, és így teljesítettük a harmadik ellenőrző pontot (16,3 km).
Itt már szépen sütött a nap, és lehetett ledobni a ruházatból. Amúgy is jó kis emelkedős szakasz várt ránk ez után a kicsit lazább rész után, hisz sokat ereszkedtünk lefelé, amíg a faluba beértünk. Tardost szép lassan kezdtük magunk mögött hagyni, eleinte itt is aszfalt úton, majd kiérve poros út következett, és mikor elment egy-egy autó is mellettünk, akik még a közeli házakhoz tartottak, jól fel is verték ezt a száraz port, így lehetett is nyelni rendesen. De ez a rész sem tartott sokáig, hisz egyre jobban közelítettük meg az erdőt, és utunkon így vetettük be magunkat a fák közé. Jól is esett az árnyékos részre beérni, hisz a szikrázó napsütést így enyhítették a fényt felfogó levelek, és nem kellett már hunyorognunk sem, ha látni akartunk valamit. Így érkeztünk meg a Gerecséhez, túránk névadójához. Az utunk egyre csak feljebb vitt, ahogy oldalról folyamatosan kerültük meg a hegyet. A fák között itt is szép kilátás nyílt a környező tájra. Ahogy egyre feljebb keveredünk, már lehetett is érezni az ehhez a túrához hozzátartozó hagymás illatot, amit ezen a részen burjánzó medvehagymának lehetett köszönni. Eleinte csak egy-egy tövet lehetett látni a növényből, kisvártatva viszont már beterítette a talajt. Nagyjából itt értük el ennek az útszakasznak a tetejét, és indultunk meg lassan lefelé, majd rövidesen a Kis – Gerecse oldalában jó sziklás, de annál szebb kis útvonalon ereszkedtünk egyre lejjebb. Bizony volt, amikor itt jó sáros részek is nehezítették az előre haladásunkat, most viszont ezzel nem kellett bajlódni, hisz a jó időjárásban könnyebben haladtunk lefelé. Fák közé vezetett utunk, amin viszont már nem kellett sokat megtenni, amikor kiértünk egy tisztás rétre, ahol ellenőrző pontunk volt található (22,7 km).
Akinek fogytán volt a vize, itt lajtos kocsiból tudta pótolni. Szép kis sor állt a jármű körül is. Amúgy is nagyobb tumultus szokott ezen a részen lenni, hisz sokan választják ezt a helyet pihenőül, az eddigi megpróbáltatások után. Poros kis úton folytattuk mi is tovább túránk. Rövidesen egy nagyobb irtáshoz értünk, ami mellett elkerülve kezdett utunk ismét emelkedni. Furcsa volt látni ezen a részen is, hogy évek folyamán hogyan újul meg az erdő. Hisz itt is elhaladtam már párszor, és emlékeztem, hogy ez az rész hogyan is nézett ki előtte. Viszont nem volt minden ilyen vidám, hisz a közelben egy erdészeti gép is dolgozott, és munkája végeztével most másik helyre tartott és jól fel is verte az útról a port, sokunk bosszúságára. A melegben amúgy is csak felfelé haladtunk, itt nem nagyon voltak árnyékot nyújtó fák, így kicsit ez is jobban megviselt, mint szokott. Viszont ez az emelkedős rész sem sokáig tartott, hisz a Kis – Gerecsét megkerülve már a másik oldalon folyamos ereszkedésbe kezdtünk. A fák között egyre csak lejjebb vitt utunk, így gyűjtöttük szépen a kilométereket. Lassacskán viszont meg is érkeztünk ezáltal következő ellenőrző pontunkhoz is, Héregre (27,4 km).
Itt a temető melletti réten kaptuk meg pecsétjeinket, és kis pihenőt be is iktattunk, mert azért tudtuk, hogy mi vár majd ránk a következő időszakban. A Nap szépen sütött, így jó volt kifeküdni a zöld fűre. Fogyóban lévő vízkészletünket is itt egészítettük ki, majd egy kis szerelvény igazítás után neki is vágtunk a következő szakasznak. Egy röpke emelkedős szakasz következett, majd viszonylag sík terepre váltottunk, így közelítettük meg a Bánya hegyet. Ez a rész aztán jó kis embert próbáló szokott lenni, és most sem kellett benne csalódni. Jó volt, hogy nem volt sár, az út így nem volt csúszós, ez legalább nem nehezítette az amúgy is nehéz előre haladást. Először egy kisebb emelkedős szakasz tette próbára az embert, majd nem messze tőle egy jóval meredekebb emelkedőn kellett felkaptatni. Bár csak ott is ilyen gyorsan menne az előre haladás, mint ahogy itt lejegyzi az ember. De ez ott nem így volt, meg-megállva sikerült csak teljesíteni, kis pihenőket beiktatva. Tudtam, hogy nem lesz könnyű feljutni, és vigyáztam is, hogy azért maradjon szusz a végéig. El tud csendesedni a túrázók tömege ezen a részem, néha azok meglepett hangjait lehetett csak hallani, akik először vannak ezen a túrán, mert nekik aztán tényleg újdonság is ez az ember próbáló emelkedő. Lassan viszont én is csak a tetejére értem. Sok megkönnyebbült arccal találkozik már itt az ember, mert a túra talán legnehezebb része már utánunk van. Következő ellenőrző pontunk viszont itt a magasban volt, rövid szakasz volt ez, de néha egy örökkévalóságnak tűnik azért (29,5 km).
Nem sokat pihentünk aztán, hanem folytattuk utunk tovább. Itt egész hosszú szakasz volt előttünk, ami folyamatos ereszkedés volt szinte. A hegy oldalában egyre csak lejjebb ereszkedtünk. Hosszú és monoton rész ez így, ami megint csak embert próbáló azért valahol. Folyamatos kacskaringózás, és ereszkedés a fák között. Persze látnivaló van bőven, hisz a tavaszi erdőnek is megvannak a szépségei. Sok helyen az őszi avar még a földön, a fák viszont már elkezdték leveleiket újra bontogatni. A napsütést már néha-néha viszont egy gomolyfelhő is megzavarta, később viszont már jobban el is borult, de szerencsére csapadék ebből nem esett, így szárazon tudtuk az utat folytatni. Erős szelet jósoltak viszont, amit azért a tisztás részre kiérve tapasztaltunk is, mivel a fák és a hegy már nem fogta úgy fel a légáramlatokat. Szántóföld mellé érve viszont kis emelkedős rész is jutott azért nekünk. Megfáradt lábainkat újabb megpróbáltatásnak kitéve. A domb másik oldalán viszont már lehetett látni az utat, ami mellett mindig frissítő pontot állítanak fel a rendezők. Odaérve zsíros kenyeret és szódát kínáltak a megfáradt túrázóknak. Itt nem sokat időztünk, folytattuk tovább utunk. Az erdőbe újra betértünk és továbbra is lefelé haladva araszoltunk előre. Itt már azért éreztem, hogy egyre jobban fáradok. Itt belegondolni, hogy még mennyi van a végéig, sokszor kilátástalan helyzetbe hozza az embert. A Pés – kő- hegy oldalában haladtunk ezen a szakaszon. Volt ahol zúzott kövekkel volt az út felszórva, gondolom az esőzések nyomán ezzel könnyítették meg az erdészeti gépek dolgát, hogy az úton nem süllyedtek el, viszont nekünk annál nehezebb volt a dolgunk, hisz a cipőn keresztül azért nyomta rendesen a kialakult vízhólyagokat. Korábbi szakaszon is találkoztunk már ilyen úttal, de ott még annyira nem volt zavaró. mint ezen a helyen. Nagy nehezen, viszont csak megérkeztünk következő ellenőrző pontunkhoz is (40 km).
Itt azért pihenni kellett újra egy kicsit, hisz újra emelkedős szakasz elébe néztünk. Vízkészletem is már fogytán volt, de nem volt ami rávegyen, hogy beálljak én is a hosszú sorba, ami a lajtos kocsi előtt várakozott. Más túrán egy ilyen rész még szinte nem is foglalkoztatna minket, de azért már fáradtan nem pattog úgy az ember. Az út elkezdett szépen emelkedni, és szerpentinszerűen haladtunk egyre feljebb. Lassú és nehéz előre jutás volt ez már számomra. Az út mellett kivágott, és sorba rendezett fatörzsek azért félúton pihenőül is szolgáltak. Jól is esett, mert utána sikerült annyi erőt gyűjteni, hogy újra nekivágjak az emelkedő másik részének is. Lassan így sikerült ezt a szakaszt legyőzni, és a következő ellenőrző pontot is elértük (42,2 km).
Ha már egyszer viszont feljöttünk, akkor le is kellene menni a hegyoldalról, így ezután jó kis lejtős szakasz következett utunk folyamán. Nem kímélte a térdeinket ez a rész, mondjuk itt már talán mindegy, hogy mi történik, az úgyse lesz jó már az embernek. Az ereszkedés sem volt jobb, mint a fölfelé kaptatás. Itt már azért sok embert lehetett látni, akiknek nem annyira természetes a járása, mi sem lógtunk ki a sorból. Tüskés bokrok is szegélyezték utunk néhány helyen, az amúgy is egy személyesnek mondható ösvényen, így néha ki is álltunk, hogy ne tartsuk fel azokat, akik gyorsabban tudtak haladni. Az autópálya hangjai viszont egyre erősebbek lettek, reményt adva ezzel nekünk is, hogy azért lassacskán megtaláljuk következő pontunkat is. Persze addig még volt egy kis megpróbáltatásunk is, mert a bozótosból kiérve meredek emelkedős aszfaltos rész következett, aminek a tetején következő ellenőrző pontunk is megtaláltuk (44,7 km).
Megkaptuk menetleveleinkbe a pecsétet, majd indulhattunk is tovább az aszfalton. Lassan emelkedett az út, de ez már nagyon keserves előrehaladás volt. Erőmmel teljesen elkészülve, de mindig csak küzdve haladtam lassacskán az úton. Így emelkedtünk ezen a részen egyre jobban a város fölé. Kanyargós utunkon nem nagyon lehetett kivenni, hogy hol lesz már a vége, amit nagyon vártunk már. Viszont itt is kellett kis pihenőt beiktatni, mivel egy jól időzítve eldurranó vízhólyag meg tudja kicsit tréfálni még az embert. Nagy nehézségek árán azért csak körvonalazódott a Panoráma út vége, ahol az esőbeállónál megkaptuk utolsó pecsétünket is, mert már csak a célig kellett eljutni (44,7 km).
Innen azért nem volt gyors a tovább indulás. Kellett egy kis szusszanásnyi idő, erőm is már nagyon a végét járta, és a közeli lajtos kocsit is meg kellett még ostromolni egy kis friss víz beszerzéséért. Aztán rászántuk magunkat annak a pár száz lépcsőnek a teljesítésére. Nekivágtunk lefelé. A korláton megtámaszkodva azért sikerült enyhíteni a vízhólyagok által meggyötört lábam fájdalmát. Sok furcsa járású emberrel találkozni már ezen a részen, de úgy láttam, hogy azért volt, aki rosszabb helyzetben is volt tőlünk. Végül csak sikerült leérni a lépcsőkről. Kis lankás szakasz jött még, ami sem térdnek, sem talpnak nem esett már jól. Átmentünk az autópálya alatt, majd a főutat is elhagytuk, s a lakótelepi házak között már csak a célba kellett visszaérni. Esti időszak volt már ez a városban, hisz lassan majd már kezdett is sötétedni, a Napnak sem volt már sok tennivalója az égen. Döcögve azért szépen el is értünk újra a túránk rajtjához, ami nekünk most már a célt jelentette, és átvehettük okleveleinket, valamint kitűzőinket (49 km).

A 12 órás szintidőt sikerült túllépni, de önmagunkat leküzdve a fájdalom és a fáradtságon magunkat túltéve csak sikerült a kitartásunknak köszönhetően befejezni a túrát. Nagy megpróbáltatás volt ez, így két hónap kihagyás után, de örömmel töltött el minket, hogy azért nem adtuk fel, és sikeresen bejártuk ezt az útvonalat. A 35. rendezés volt ez, nekem pedig a 6. teljesítésem. Már hagyományosan sok résztvevő indult, és a célban akkor kapta meg a kupát az a túratárs is, aki eddig mind a 35 túrán elindult eddig, azért az sem rossz teljesítmény. Mi még elmajszoltuk a rudit, amit a célban kaptunk, aztán kis pihenő után indulhattunk is haza.

Mint már említettem közkedvelt túra ez sokak számára. Az utóbbi időben kisebb távokat is kialakítottak a rendezők, ennek köszönhetően talán még többen szánják rá magukat a Gerecse megismerésére. Sokan nem jönnek el, a nagy tömeg miatt, és sokszor ennek hangot is adnak. Én nem hiszem, hogy ezt annyira reklámozni kellene. Én is voltam már olyan túrán ahol vagy 2-300 ember indult, és annak is megvan a varázsa. Ha valaki elmegy egy túrára, annak megvan az indoka, hogy miért is azt választja, és azért nem hiszem, hogy le kellene szólni egy túrát, csak azért mert sokan vannak, mint ahogy egy kisebb létszámú túrát sem néz le az ember. A rendezők jól hajtották itt végre a dolgukat, úgy gondolom, hogy azért gördülékenyen ment a nevezés, ekkora tömegnél nyílván ez nem könnyű feladat. Mi jól éreztük magunkat, jól el is fáradtunk, de tudtuk mire vállalkozunk, és jó érzéssel tölti el az embert, hogy sikerült végig csinálni.

Köszönet a rendezőknek, a túra már szokásosnak mondható minőségű megszervezésében, és az egész rendezvény lebonyolításáért!
Köszönet a túratársaknak is az egész napos kitartásért és a nehéz pillanatok átvészeléséért!


Sporttársi üdvözlettel!
Ádám Attila



Íródott Tárnokon, az Úr 2016. esztendejében, Pünkösd (Ígéret) havának, 6. napján.

2016. február 11., csütörtök

Téli Tihany 20

2016.02.06.

Reggel időben keltünk szokásosan, hogy időben a túránk rajtjában lehessünk. Egyik társunk vonattal érkezett, őt még az állomáson felszedtük, és hárman így vettük célba Tihanyt. Kocsival két óra alatt oda is értünk. Még parkolóhelyet is sikerült találni, így egy gyors szerelvény igazításon átesve indultunk is nevezni.

A korábbi évek tapasztalatából kiindulva nem is lepődtünk meg, hogy az iskola előtt már sor kígyózott. közkedvelt túra ez, ahogy már észrevettük, és a jó időjárás ígérete még több embert vehetett rá, hogy nekivágjon ennek a mai napnak. 
Szóval kivártuk szépen a sorunk, majd sikerült is nevezni, és neki is indulhattunk ennek a mai túrának.


Az idő még kicsit csípős volt, de egy felhő sem volt az égen, így jó időnek nézhettünk elébe. A rajtban már egyből kaptunk rudit, amit még gyorsan el lehetett majszolni. Mikor a nevezésnél sorban álltunk, már felhívták a túrázók figyelmét, hogy az útvonal változott az előző évekhez képest, így ne rutinból induljon neki az ember. Az iskolát elhagyva így balra kellett fordulni és a szalagozást követve a piac felé vettük az irányt. Itt már az árusok ki is pakolásztak, és a korán kelők már vásárolgathattak is, feltéve, ha a 8 óra utáni időpontot korainak vesszük. A piac másik oldalán a Z sávot követtük. Így kezdtünk szépen emelkedni az Akasztó domb felé. Máskor túránk vége felé szoktunk erre járni, így most legalább a reggeli képét is megtekinthettük a füredi térségnek, és mivel csak minimális szél volt, és a látótávolság is nagy volt, így szinte az egész keleti része belátható volt a Balatonnak. Persze azért, hogy ne csak a jóról szólhasson az ember, meg kell említeni, hogy jó néhány rudis csomagoló papírral találkozhattunk már útközben… A rendezők eleve felhívják a figyelmet, hogy nem akarnak felesleges hulladékot generálni, ezért mindenki vigyen magával bögrét is, hogy az ellenőrző pontokon osztogatott frissítőkből kaphasson. Aztán meg szembe találjuk magunkat a túrázók által szétdobált szeméttel. Ezt másra nem is lehetne fogni, mert ilyen ellátást csak mi kaptunk… Lassacskán viszont felértünk a domb tetejére, ahol első ellenőrző pontunk is volt (0,7 km), ahol persze kuka is volt, ha valaki a közben felgyülemlett szemetétől szeretett volna megszabadulni…
A dombról lefelé a Z jelzés mentén indultunk tovább. Itt egy darabig, az eddig megszokottól eltérően vissza útirányban haladtunk. Leérkezve a kövesúton áthaladtunk, majd szembe nekivágtunk a másik domb oldalának, hogy a jellegzetes antennákat megközelítve azok mellett is elhaladjunk. Az antennák után nem sokkal letértünk a Z+ jelzésre, majd az útjelző táblákat és a szalagozást is követve az Átjáró-kúp felé vettük az irányt. Ide megékezve az Átjáró-barlangnál következő ellenőrző pontunkat is megtaláltuk (2,4 km). Itt egy mozgó geoláda is helyet kapott, ahol egy gyors logolás is belefért az időbe. 
Az ellenőrző ponton kapott pez cukorkát bontogatva nekivágtunk a következő szakasznak. Néhol kidőlt fák akadályozták, vagy inkább csak lassították az embert az előre haladásban. Előző évekhez képest viszont jól haladtunk ezen a részen. Az éjszakai fagy szépen eresztett ki, ahol a nap érte a talajt. Így a felső rész már kezdett csúszós lenni, de ez nem hasonlítható össze azzal a faggyal, amivel előző években már találkoztunk. Az Aranyház-gejzírkúpra felmászva sokan fotózgatták a tájat, ennyi kis kitérőt megérte beiktatni, mert nem csak arról szól ez a túra, hogy rohanjunk rajta végig, küzdve az órával, hanem azért egész jól be lehet járni a félszigetet is, és mindenhonnan gyönyörű látványt nyújt jellegzetes tihanyi kilátásával a Balaton ezen része. A S+ jelzésen haladtunk most már lefelé a félsziget déli csücskét megcélozva. Különböző geológiai képződmények mentén haladtunk így egyre lejjebb. A ZT jelzésre váltottunk, majd kis idő múlva a S jelzésen haladhattunk tovább. Ez új szakasza volt ennek a túrának, ezt a részt még nem jártuk be eddig. Az Újlaki templom mellett értünk el a part közelébe, lépcsőkön lefelé haladva a Szörf iskola mellett találtuk magunkat. Itt az utat kellett követni, szalagozásunk erre vezetett. Szemben a másik oldalon jól látszott az autópálya jellegzetes hídja, és a szántódi dombok vonulata. Szép napsütéses idő volt már ekkor. A víz szikrázóan verte vissza a Nap sugarait. A part menti nádasban különös hangversenyt adtak a jégtáblák, ahogy a hullámzás hatására egymáshoz verődtek. Így közelítettük meg következő ellenőrző pontunk a horgász tanyáknál, ahol forralt bor, forró tea, és pogácsa is várt minket (5,4 km).

Kis pihenő után indultunk is tovább. A sík terep nem sokáig tartott, mert rövidesen lépcsők mentén vitt minket szalaggal kijelölt utunk. Következő pontunk legmagasabb helyén helyezkedett el Tihanynak, így fogyasztani is kellett a magasságot. Ezen a szakaszon már jobban lehetett találkozni sáros részekkel, hiszen a Nap itt már egy jó ideje tudta cirógatni sugaraival a fagyott talajt, ami ezt azzal hálálta meg, hogy fel is engedett, és a sok sár az erre járó túrázók cipőjébe kapaszkodhatott. A ZT jelzést újra elértük, és ezen haladtunk tovább. A Lóczy Lajos gejzírösvényen folytattuk így utunk. Máskor ezt a részt is a másik irányból szoktuk bejárni. Ez teljesen végig vonul a félsziget nyugati oldalán, gyönyörű kilátást nyújtva a Balaton ezen részére is. Lehetett is nézelődni elég jól, mert az időjárás nem nagyon akart elromlani, a pára sem volt olyan sok, így még a Badacsony jellegzetes vonulatát is lehetett látni a távolban. Különös képet mutat ilyenkor a tó, pár hónap és nyüzsög majd a part a sok pihenni, vagy épp szórakozni szándékozó emberektől, ám most még téli álmát alussza a környék. Haladtunk is előre a sok nézelődés közepette, hol fel, hol lefelé tartott utunk, de azért sokkal többet mentünk felfelé. Így érkeztünk el a Csúcs-hegyhez, majd a már jól ismert emelkedőn is sikerült lassacskán följutni a tetejére. Máskor itt kötelek segítségével szoktunk leereszkedni, most viszont erre sem volt szükség a feljutáshoz. Nem tudom, mi lett volna, ha olyan jó kis lefagyott rész lett volna ez, mint amit már azért sikerült itt tapasztalni. A Csúcs-hegy tetején fújtattunk egy picit, aztán a másik oldalon elkezdtük az ereszkedést. Ez a szakasz nagyon látványos, sok néznivalóval, nagyon jó kilátó pontokkal rendelkezik, sokan fényképezték ezt a szakaszt és a környező tájat is. A ZT aztán egy elágazáshoz érkezett, és itt az útjelző táblát követve kisvártatva a következő ellenőrző pontot is megtaláltuk (9,7 km).
Az Apáthi-hegy kilátó pontja volt ez. A nevét sem véletlenül kapta, mert gyönyörű kilátás nyílt az alattunk elterülő tájra. A Külső-tó jellegzetes nádassal benőtt felülete, kicsit odébb a Belső-tó, majd mögötte a szemet vonzó apátság jellegzetes alakja, amit keretbe foglalt a Balaton ragyogóan tükröződő felszíne. Innen lehetett látni a kígyózó sort magunk előtt, ahogy az emberek az úton egyre csak haladnak előre. Lehetett látni a rajt környékén a sok autót, mint az sejthető volt, nagyon sokan választották ezt a mai napot túrázásra.

Nem sokat időztünk aztán, bár a látvány igen marasztalta az embert, de hát nem csak nézelődni jöttünk ide. Most visszafelé indultunk a jó sáros úton, mert a fagy már régen kiengedett, és sokan is jártak már előttünk ezen a részen, így jól fel is vágták az utat, lehetett dagonyázni. Az útkereszteződésnél megint csak a ZT jelzés következett, ami mentén folyamatosan ereszkedtünk lefelé, hogy mi is elérjük az előbb látott útvonalat. Előtte viszont a hegy lábánál a templomhoz megérkezve újabb ellenőrző pont volt, amint ezt már előző túrákon is megszokhattuk, most viszont az ellátás más volt, mint az itt megszokott, hiszen a forralt borozás már megvolt a horgásztanyáknál, így itt almával kedveskedtek nekünk a rendezők (11 km).
Innen csak kis emelkedőkkel, lejtőkkel tarkított szakaszon meneteltünk tovább. Nagy ívben megkerültük a Külső-tó víztükrét, ami inkább nádas volt. A gémeskút is vízben állt a szélén, nem hiába magas volt most a Balaton vízállása. Valószínű, hogy azért az is kihat erre a részre is. Lehet látni olyan térképet is a Balatonról, amikor még olyan magas volt a víz állása, hogy nem félsziget volt ez a hely, hanem sziget. Nyílván a Külső-tó ekkor közös vízfelületet alkotott a Balatonnal. Egy helyen az előző évhez hasonlóan a fák közé mentünk fel, ott vitt minket a szalagozás, mert lentebb már a víz állta utunk. Itt lehetett érezni vadak szagát, és patáik nyoma is elég sűrűn szabdalta fel a földet. Valószínű ezen a helyen etetik őket, vagy épp inni járnak erre a vidékre. Persze itt is lehetett látni eldobált sörös-, és konzervdobozokat is. Ezt már viszont nem a túrázók hagyták ott, mert azért látszott rajta, hogy az idő már kicsit kikezdte. Még jó, hogy természet védelmi területen jártunk, mi lett volna, ha csak amolyan mindennapi erdei tájba botlunk… A szalaggal jelzett utunk a szőlők megkerülése után a Z∆ jelzésbe futott, és immár itt haladtunk tovább. Ez a rész is jó sáros volt, traktorok nyomaiban lépkedtünk szántás és szőlőtőkék határolta területek között. Nemsokára köves útra értünk és egy forduló után következő ellenőrző ponthoz értünk, ami a Nagy pincénél foglalt helyet (14,1 km).
Itt aztán jó sokan verődtek össze. Itt már a két kisebb táv útvonala is össze kapcsolódott, ezért is lettek olyan sokan. Nem sokat várakoztunk, a szerelésből is lehetett levenni, mert emelkedős szakasz következett, és ha nagyon kimelegszik benne az ember, akkor már nem esik olyan jól az emelkedő. A Nap is kitartóan szórta fényét, ebben a kora februári időpontban. Neki is vágtunk a hegy oldalának, jó kis emelkedős szakasz vitt minket fölfelé. Itt is jellemzően szőlőtőkék övezték utunkat. Jól bele is melegedtünk az emelkedőbe, de azért nemsokára következett az újabb ellenőrző pont a Kis-erdő-tető ( 14,5 km).
Itt szusszantunk egyet, és nekivágtunk a következő szakasznak, aminek az első része azért szépen kirajzolódott előttünk, mert itt is sorban lehetett látni az embereket ahogy sorjáztak az úton. Kis lejtős szakasz következett, amikor is átvágtunk a kövesúton, innen újra felfelé vettük az irányt. A hegy oldalában szinte egyszemélyes gyalogúton haladtunk a ZT jelzésen, ami körbevitt minket az Óvár-hegyen. Elég nagy volt itt a tumultus, az emberek egyesével álltak egymás mögött, és szép óvatos tempóban araszoltak előre, így mindenki ebben a tempóban haladt folyamatosan. A hegy északi részéhez érve lépcsőn, majd egy jó sáros, és ezáltal csúszós szakaszon haladtunk lefelé. Aztán elfordultunk jobbra, így a hegy takarásában meneteltünk tovább. Ez a része hideg volt a túrának, mert a Napot jól ki is takarta, így észre lehetett venni, hogy mennyit hűlt az idő. Így közelítettük meg a Barátlakásokat, most itt nem volt ellenőrző pont. Ott is sokan fényképezték az ember eme nyomát a természetes tájban. Sok kutyás túrázó is összeverődött ezen a részen, aztán mindig csak azt hallgattuk, hogy valami trappol mögöttünk, aztán rohangáltak az állatok fel és alá. A hegy másik oldalához érve már nem voltunk olyan magasan, de ami még hátra volt, azt egy meredek rész legyőzésével sikerült magunk mögött hagyni. Itt is sokan várakoztak, hogy le tudjanak jutni a hegy oldalából, így erre kényszerültünk mi is, de aztán csak sorra kerültünk, aztán hamarosan már lent is voltunk. Itt az úton átkelve megint csak a szép kilátásban gyönyörködhettünk. A füredi öböltől egészen körbe Siófokig el lehetett látni, és mindenütt az a nagy kék víz terült el. Beugrott egyből az emlékkép, a nyári öböl átúszásról, hogy milyen jó meleg is volt akkor, és a víz is mennyire jó volt az idő tájban. Most a part mellett kristály tiszta volt a víz, így láthattuk a tó fenekét. Nem voltak most fürdőzők, és szél által keltett nagy hullámok, amik megzavarják a víz tükrét. De már csak pár hónap, és kezdődik újra a szezon és itt is lesz a következő balatoni nyár. De most a Téli Tihanyon voltunk, így aztán mehettünk is tovább. A kikötő felé vettük az irányt, ahol következő ellenőrző pontunk is volt (17,5 km).
Itt kaptunk ropit és nápolyit, kis frissítőül az előttünk lévő szakasz előtt. Kellett is, mert a partot elhagyva először lépcsőzés következett, majd szerpentines úton haladtunk újra felfelé. Ez megint csak egy nagy zarándoklat volt, sok ember verődött itt össze. Szép házak között jutottunk így egyre magasabbra a Z∆ jelzést követve. Amikor a tetőhöz értünk, a Tihanyi Echohoz jutottunk. Egyből beugrott az Ötvös Csöpi jelenet, amikor „Matula bácsi” testesíti meg a tihanyi visszhangot, és visszhangozza a német turisták által kiabált mondatokat... Innen tovább haladtunk a jelzések által kijelölt úton, és így érkeztünk meg a Kálváriához, túránk utolsó ellenőrző pontjához (18,5 km).
A Kálváriától a domb oldalán indultunk el lefelé, majd az apátság épületéhez jutottunk. Itt újra megszemléltük a panorámát, mert valahogy ezzel sosem lehet betelni. Az apátság épületéről is elkészíthettük az ezredik fotónkat, mert hát mindig más ez a rész valahogy, és haladtunk újra lefelé, immár céltudatosan az általános iskola felé. Ide megérkezve aztán jöhetett az újabb sorban állás. Nagyon sokan verődtek itt már össze, a sor vége majd az udvar közepén volt, de ahogy lassacskán haladtunk előre, a sor egyre csak nőtt, és már majdnem az udvar másik végén volt a tömeg, mire mi az épületbe araszoltunk. A lépcsőkön állva egy másik sor is kialakult, ők az ennivalóért álltak sorban. Aztán mi is csak sorra kerültünk, vagy egy fél órát állhattunk, mire megkaphattuk kitűzőinket és emléklapjainkat (19,8 km). Sok türelmetlen ember volt a sorban, de korábbi évek tapasztalata, hogy sokan gyűlnek össze a végére, a kisebb távon később indulók is csak ekkor érnek már be, így nem lehet mit tenni. Ha rosszabb lett volna az idő, biztos nem jönnek ennyien, de ezzel meg nem lehet számolni. Szóval türelmesnek kell lenni, ha sokan indulnak, ez ezzel jár.
Az ellátás még virsli volt és kenyér, de mi ezt már nem vártuk meg, ennyit nem akartunk megint sorban állni.

Megcéloztuk a kocsit, aztán lassacskán indultunk haza. Újra a két órás autókázás következett, ebben a szép időben az is élvezetes volt, a sok emléket pedig jól elraktároztuk.

Jól éreztük magunkat egész nap. A szép idő, a táj, és a vidám társaság hozzájárult ahhoz, hogy nagyon jó emlékekkel lettünk újra gazdagabbak. A sorban állás minket annyira nem viselt meg, ha türelmetlenkedik az ember, azzal nem jut előre. Az ellátás is jó volt, mondhatni ettől a gárdától már a megszokott minőség. Bosszúságot számomra csak a szemetelő emberek okoztak, mert nem hiszem, hogy olyan nagy fáradtság lett volna azt a kis szemetet, amit termelnek valamelyik kukába beledobni, de úgy látszik ez nagy elvárás a mai világban.
A kisebb távokon is sokan indultak, családok, idősebbek is szép számmal képviseltették magukat.

Köszönet a rendezőknek az újabb jó túráért és a kitartó lebonyolításért! Nem lehetett könnyű ennyi embernek az igényeit kielégíteni. Jó és szép volt ez a más fajta útvonal, talán még jobban is tetszett, mint az eddig itt megszokott. Páros és páratlan években lehetne mindig így variálni, és hol így, hol úgy kellene teljesíteni, mert jó volt azért új részeket is bejárni, valamint az eddigi részeket is máshogy megközelíteni.


Köszönet illeti a túratársakat is, akikkel együtt élhettük át ezt a balatoni túrát, és ezt a szép napot!

Sporttársi üdvözlettel!
Ádám Attila



Íródott Tiszadadán, az Úr 2016. esztendejében, Böjtelő (Jégbontó) havának 9. napján.

2015. november 24., kedd

Hegedűs Róbert emléktúra

2015. november 14.

Ezen a szombati napon is megadatott, hogy nekivágjunk egy kis túrázásnak a Budai-hegységben. Most így egy hozzánk közel eső helyszínt választottunk a kikapcsolódáshoz.

A túra rajtja Szépjuhászné gyermekvasúti állomása volt. Ide vonattal és busszal sikerült eljutni, amit mások is választottak, ahogy láthattuk.

Ezen a túrán kis társaságunk három tagja vett részt, most ennyin sikerült összeverődnünk. A rajt már nyitva volt egy ideje mire odaértünk. Nem voltak sokan, pedig azt hittem, hogy tolongani fognak az emberek, ahogy azt már néhány budai túrán észlelhettem. Így legalább nem volt sorban állás a rajtban, és menet közben sem kellett egymást annyira kerülgetni. Kicsit hűvösebben, felhősen indult a reggel. A szél is fújt elég rendesen azokon a helyeken, ahol nem védett minket az erdő vagy a hegy.
A rajtban szép színes túrafüzetet kaptunk. Ebből sok információt tudhattunk meg erről a túráról, és az azt megrendező egyesületről is. Sajnos szomorú aktualitása volt a túrának. Mint azt megtudhattuk, az egyesület egyik tagjának állítanak emléket ezzel a túrával, mint azt a neve is elmondja. Minden ellenőrző ponton így az ő emlékéért égett egy mécses is.

A nevezés után összekaptuk viszont magunkat és nekivágtunk az előttünk lévő kilométereknek. A P jelzést kellett megkeresnünk, és a vasúti síneken átkelve máris az erdőben találtuk magunkat. Kis lejtős szakasz következett, majd a hegyet megkerülve emelkedőbe kezdtünk. Ha valaki fázott is az elején, az most már nem panaszkodhatott, mert az emelkedő hamar felmelegítette az embert. Nem mentünk már innen sokat, el is érkezett az első ellenőrző pont (1,2 km).
A Hárs-hegyi körutat itt magunk mögött hagytuk, és továbbra is a P jelzésen haladtunk, immár lefelé. A Budai-hegység jó kis köves talaján ereszkedtünk folyamatosan lefelé. Szerencsénk volt, hogy már viszonylag régebben volt csapadék és a talaj sem ragadt, így a kövek sem csúsztak. Az őszi erdő lehullott levelei is eléggé csúszóssá tehették volna még az utat. Hamarosan leereszkedtünk a műúthoz, melyen át kellett kelni, és visszafelé kellett indulni. Végig a túrán szalagozás is segítette a tájékozódást, így nem csak a jelzésekre kellett hagyatkozni. Az útról így tértünk le mi is a szalagozás jelzései által, majd vághattunk neki az emelkedős szakasznak, hogy a következő ellenőrző pontunkat érinthessük. Szomorúan konstatáltuk, hogy mindegyik ellenőrző pont valamilyen hegy tetején van, így egész túránk hullámvasutazáshoz volt hasonló. Most egy eléggé emelkedős szakasz következett. Folyamatosan törtünk fölfelé az emelkedőn. Az avar zizegő hangja volt csak hallható a lábunk alatt és a folyamatos levegővétel. Nem nagyon van kedve beszélni az ilyen helyeken az embernek. Elég sokat meneteltünk így föl, majd egyszer csak elfogyott a hegy, így elértük a Fekete-fej tetejét, és megkaphattuk következő pecsétünket, és egy csokit is, ami még ha jól meg is volt keményedve a hideg miatt, akkor is jól esett egy ilyen emelkedős rész után (2,9 km).
Megpróbáltatásainkat most kicsit kipihenhettük, ahogy a Fekete-hegyről elkezdtünk alá ereszkedni. Persze azért a másik oldal sem volt fenékig tejfel, a túloldal emelkedős szakasza itt legalább olyan jó kis lejtésben folytatódott, így lehetett figyelni és koncentrálni a lefelé haladás közben. A P jelzést rövidesen el is hagytuk, majd a P+ jelzés vezette utunk, mígnem a Nagykovácsi úthoz nem érkeztünk. Onnan jelzetlen, szalagozás által kijelölt úton haladtunk tovább. Máriaremete házai közé keveredtünk így, és nézegethettük a mellettünk elhaladó házakat, amik néha kis villának is beillettek volna. Nyugodt egy környék volt, így nem csoda, hogy vonzotta a tehetősebb embereket.
A hegyi levegő is ritkán lehet szmoggal szennyezett, nem úgy, mint az elmúlt időszak városokra jellemző rossz levegője volt. Lassacskán viszont a település széléhez értünk, és vethettünk még egy pillantást a környező hegyek által uralt táj panorámájára. Egy sorompó mellett elhaladva lefelé vettük megint csak utunk, és kezdtünk ereszkedni a Remete-szurdokba. A völgyben kiszáradt patakmederben haladtunk előre, és a K jelzést is itt értük már el. Rövidesen viszont újra emelkedős szakaszra váltott a jelzés, így mi is. A Remete-hegy oldala eleinte kissé volt emelkedős, majd hirtelen meredek szakaszra váltottunk. Folyamatosan emelkedtünk ki a völgyből, a meredek sziklás szakaszon. Lassú haladás volt ez ismét felfelé. Sokan megálltak az alattunk elterülő tájat fényképezni, mert azért a látvány nem volt utolsó, és azért így legalább egy-két lélegzetvételnyi szünetet is lehetett tartani. Amikor felértünk, akkor továbbra is a K jelzésen haladva, nemsokára követező ellenőrző pontunkhoz is eljutottunk (7,1 km).

Tovább haladva viszont kicsit megint fújhattunk egyet. Jól is esett egy kicsit, a viszonylag sík jellemzőjű rész ez után a jó kis emelkedő után. A K jelzésen most már nem mentünk sokat, rövidesen egy kereszteződéshez értünk és innen a K+ jelzésen folytattuk tovább utunk. Ezen a jelzésen haladva jutottunk be Budaligetre. Itt újra hasonló házak között találhattunk magunkat és nézelődhettünk kedvünkre, ha már lakni nem nagyon fogunk ilyen házakban. Kanyarogtunk sokat a különböző utcákon, majd egy meredek lejtő után az erdőbe vettük az irányt immár a S jelzést követve. Ezen a jelzésen haladtunk így tovább egy darabig. Ez kivezetett minket a lakott területről, egyenesen az Alsó Jegenye-völgybe. És ha már völgy, akkor patak is volt, amin többször is sikerült átkelni a különböző hidak segítségével. Szép része volt ez túránknak. A völgy másik végéhez érve viszont utunk elkezdett ismét emelkedni, ami később csak egyre fokozódott. Ezen a részen már el is kellett hagyni a S jelzést szalagozás mentén, és ha az ember a lába elé nézett csak, akkor hamar el tudott menni a szalagozás mellett, ami egy ösvényre vezetett minket, amin szépen araszolva ismét csak jó kis emelkedőn haladhattunk fölfelé. Minél jobban kiértünk a völgyből, annál jobban fújt a szél. A hegy oldalán meg-megállva sikerült is a környező tájat megörökíteni az erős szélben. Nagy nehezen viszont csak sikerült felérni a Kálvária-hegy tetejére, ahol következő ellenőrző pontunk is volt (13,5 km).
Miután itt is kaptunk csokit, nekivághattunk a következő szakasznak. Jól kimelegedtünk ismét az emelkedős szakaszon, így jól esett kicsit alacsonyabb részre ereszkedni, mert így már itt nem fújt a szél, viszont az út ezen az oldalon is elég meredeken ereszkedik. A meredekséget meg a sok kiálló sziklával és kövekkel tűzdelt út csak nehezítette. Viszont így hamar is sikerült a gerincen lejutni. Rövidesen a K jelzést elérve azon folytattuk tovább utunk. Később érintettünk még más jelzéseket is, de mi kitartottunk a K mellett, így jutottunk el a Virágos-nyereghez. A nyereg mentén elhaladva letekinthettünk Óbudára. A leveleiket lehullatott fák között szép kilátás nyílt az alattunk elterülő városra. Az erdőn még mindig látszott a jég okozta károk nyoma, nem egy fa volt még mindig kidőlve, azoknak a törzse csak annyira volt elvágva, hogy az út járható legyen. A nyeregből először a Vihar-hegyet megmászva jutottunk ki, majd továbbra is a K jelzés mentén emelkedve, jó kavicsos úton értünk egyre feljebb, hogy a gyönyörű panorámát megcsodálva a Hármashatár-hegy tetején elhelyezett ellenőrző ponthoz jussunk (18,5 km).
Ezzel utolsó hegy nevű ellenőrző pontunkat is sikerült magunk mögött hagyni. Kicsit már megviseltnek éreztem magam ez után a rész után. A sok kihagyás után ez már eléggé megerőltető tud lenni az ember számára. És persze még nem volt vége a megpróbáltatásoknak. A hegyről való lejutáshoz továbbra is a K jelzés mentén haladtunk, majd a K körtúra jelzésre állva haladtunk tovább lefelé. Gondolom azt mondanom sem kell, hogy milyen sziklákkal tarkított útszakasz volt ez ismét. Viszont így lassacskán leértünk a Határ-nyeregbe, ahova már a S jelzés segítségével jutottunk. Az alsó részen elég sok elágazás volt, és kicsit nehezen sikerült megtalálnunk a szalagozással kijelölt utunkat is. Itt sok kirándulóval találkozhattunk útközben. A nyeregben a K jelzést választottunk és azon haladtunk tovább előre. Itt is volt ezért emelkedős rész is, ami már azért annyira nem hiányzott. Itt a nap már szépen sütött le ránk, azért az ereje már nem volt nagyon érezhető. Az út mellett sok kitermelt fatörzs volt egymásra rakva. Az úton fölfelé haladva egyszer csak egy tisztás résznél meg is érkeztünk következő ellenőrző pontunkhoz is, ami az Árpád-kilátónál volt (22,1 km).

A kilátónál sok család keresett szórakozást ezen a szombati napon. Sok gyerek játszott a környéken, a jó kis tüdőtisztító levegőn. Mi egy rövid szusszanás után folytattuk utunkat. A kilátót magunk mögött hagyva, a Z jelzésen elkezdtük ereszkedésünket a hegyoldalon lefelé. A szerpentines úton viszonylag gyorsan haladtunk lefelé. A műúton átkelve ismét az erdőben találtuk magunkat. Itt egy meredekebb lejtőn jutottunk lefelé a hegy oldalában. Majd továbbra is a Z jelzésen haladva jutottunk el az Apáthy-sziklához, ahonnan már azért láttuk utunk célját, ami mindig ad egy kis löketet a túrázónak. Viszont még volt hátra az utunkból, így sokat nem is nézelődtünk. A hegy oldalán egy lépcsőhöz értünk, ahol folytattuk tovább ereszkedésünket. A Z jelzés itt városi szakaszon folytatódik tovább, nem egyszer bejártuk már ezt az utat is különböző túrák alkalmával. Most már ez az ereszkedés sem esett jól lefelé. A meredek utcák csak jobban megviselték már a térdet. A lejtős szakasznak a villamos hídja vetett véget. Miután elhaladtunk a vágányok alatt ismét emelkedős szakasz következett, ami már végképp nem hiányzott. A Z jelzésen haladtunk így fölfelé az aszfaltozott utakon. A Széher úthoz érve viszont búcsút intettünk a Z jelzésnek és a Z+ jelzésre állva folytattuk tovább utunkat. Folyamatosan haladtunk egyre följebb, lassacskán újra erdei utakon. A jelzés itt elkanyarodott, mi viszont szalagozás mentén haladtunk tovább. Ismét az erdőben találtuk magunkat. Ismét elcsendesedett a környék csak a többi túrázók hangja volt hallható a napsütötte erdőben. Nem kellett már sokat fölfelé menni, de a sok szint után már ez tűnt a legnehezebb szakasznak a túrán. Lassacskán viszont megláthattuk már Szépjuhászné állomást, ahol túránk célja is volt (27 km).

A célban megkaptuk okleveleinket és szép kitűzővel is szolgáltak a rendezők. Az ellátás sem volt rossz, gyümölcs és sós rágcsa volt még fellelhető. A finom meleg tea is jól esett a hosszú és nem kevés szinttel tarkított menetelés után.

Miután kifújtuk magunk, lesétáltunk a buszmegállóba és elindultunk hazafelé. A busz eléggé tömve volt, és a Széll Kálmán térre is elég nehéz volt befordulnia. Az átépítés alatt álló téren nem kis forgalmi dugó volt. Innen már csak a Délibe kellett átsétálni, és a vonaton kicsit ki lehetett nyújtózni hazafelé.

Jól éreztük magunkat a túrán. Az ár kicsit magasabb volt a megszokottól, viszont az ellátás nem volt rossz, és a szép kitűzőnek is nagyon örültünk. A közepes távhoz képest viszonylag sok emelkedős szakasz volt viszont, ami jól ki is fárasztott minket a végére. Aki ki akarja magát kicsit fárasztani egy dolgos hét után, annak csak ajánlani tudom ezt a túrát.

Köszönet a rendezőknek a szép túráért. Szép emléket állít ez az útvonal elhunyt tagtársuk emlékére. A túrafüzetben leírt jellemzésből látszik, hogy milyen csapás is volt az egyesület számára egy ilyen társ elvesztése. Személyesen én nem ismertem, mivel akkoriban még nem túrázgattam, de sok mindent leszűrhet a túrafüzetet lapozgató túrázó a személyiségéből.

Nyugodj békében Robi!



Köszönet jár még a túratársaknak is, akikkel együtt szenvedhettem át ezt a napot, és akik jelenlétükkel emelték a túra színvonalát!

Sporttársi üdvözlettel!
Ádám Attila

Íródott Tárnokon, az Úr 2015. évének Szent András (Enyészet) havának, 24. napján.

2015. november 13., péntek

Bakony szurdok-völgyei 25

2015. november 08.


Vasárnap korai keléssel kezdődött a nap, mert túránk helyszíne még kicsit messze volt tőlünk, így az odajutásra is időt kellett szánni. Ködös őszi reggel köszöntött minket, még sötét volt, mikor négyfős csapatunk maradék tagjait kis falunk vasútállomásán összeszedtük, és elindultunk Zirc felé, mai túránk kiinduló állomásához. 
A köd lassacskán felszállt, vagyis inkább ritkult, ahogy haladtunk előre, majd az ég színe is kékre változott, s lassan majd a nap is kikandikált útközben a felhőtakaró közül. 

Így értünk Zircre, s a Reguly Antal Múzeumot megkerestük, majd be is neveztünk a túrára. Elsők között sikerült a nevezést megejteni, mert a rajt nyitásakor már ott is voltunk. Nem is várakoztunk így semmit, talán csak annyit, amíg a rajtban a szervezők is megérkeztek.

Három éve ezen a túrán kezdtem el a blog bejegyzések írását, így kis nosztalgiával is tértem újra vissza. Előtte más túrán is jártam már erre, és akkor megtetszett a Bakonynak ez a része, így mindig is szerettem erre megfordulni. Ez az útvonal, pedig amin ez a túra zajlik, talán a legszebb részét mutatja meg a Bakonynak, de talán még az országnak is. 

A rajtból kiindulva az apátság felé indultunk el, majd az Alkotmány utcán ráfordultunk a P jelzésre, de utunkat sárga szalagozás is segítette ezen a részen. Szép lassan magunk mögött hagytuk így az apátság épületét, melynek reggeli harangszóját már csak a település utolsó házai környékén hallhattuk. Így lassacskán viszont egyre jobban vettettük be magunk a hegy vonulatai közé. A leírást nem is néztük, így másik útvonalon jutottuk az erdő széléhez, de onnantól megint csak jó úton haladtunk tovább. A patak itt már mellettünk csordogált, másik oldalon pedig a vasúti sínek futottak mellettünk. Enyhe reggel volt, ezért a vastagabb öltözékek is hamar lekerültek rólunk. A nap is egyre többet sütött ki a felhők közül, így elénk tárta az őszi erdő minden csodáját. Talán minden táj ilyenkor a legszebb. Nem egyhangú zöld minden, mint nyáron, vagy épp kopár, mint télen. A fák leveleinek sokszínűsége odatapasztja az ember tekintetét, és sokszor csak botladozva haladtunk előre, mert annyira csak a tájat szemléltük. A P jelzés vezette utunk, és ezen haladtunk tovább előre. Gyűrtük a kilométereket, és hagytuk magunk mögött két oldalt a hegyeket. A patakon néhányszor át is kellett kelni, persze ez a túra további útvonalán is így volt. A mellettünk futó vasúti töltésen néha egy vonat is elment, pompás idő volt ez azoknak, akik csak kirándulni jöttek el erre a részre. A mindennapi városi élet után biztos felüdülést tudott nyújtani az ősz minden árnyalatát magán viselő hegyoldal. A fák aljánál sokszor a föld színét nem is lehetett látni, csak a lehullott levelek alkotta avartakaró barna színét. Itt-ott érdekes színfolt volt még néhány fa, amelyek különböztek a többiektől, mert leveleik még nem hullottak le, illetve aranysárga színbe öltöztették a fát is, melyet a felhők közül kikandikáló nap fénye még erősebbé tett, amint megvilágította az erdőt. A patak is egyre csak szélesedett, és mi is elkezdtünk kicsit kiemelkedni a völgyből, ekkor jutottunk el első ellenőrző pontunkhoz, ami a Porva-Cseszneki vasútállomás melletti hídnál foglalt helyet (8,7 km).
Innen továbbra is a P jelzést követve folytatódott utunk. Ez a rész szerény véleményem szerint az egyik legszebb része a Bakonynak. Pár éve itt egy másik túrán kicsit korábbi időpontban, de ugyan úgy ősszel sikerült járnom, és akkor hagyott bennem örök nyomot ez a táj. Egyre többet kellett a patak fölötti átkelésén törni a fejünk, és azért a vízbe is sikerült időnként belelépni, de szerencsére nem volt hideg idő, így ez nem volt annyira zavaró a későbbiek folyamán sem. A patak is utat keresett magának a fölöttünk magasodó sziklák között, és a mi útvonalunk is ide volt behatárolva. Festői, gyönyörű tájon vezetett utunk. A vasútvonal időnként alagutakba tört át a nagy sziklafalakon, kicsit olyan idegenszerűvé is téve a tájat. Micsoda munka lehetett valamikor ezeket a műtárgyakat is megalkotni. Látunk is emléktáblákat útközben a viadukt lábán, valamint a tanösvény mentén az erdő flóráját és faunáját bemutató táblákon kívül erről a vasútvonalról is találunk leírást. Egyre több kirándulóval találkozunk ezen a környéken. Sokan családostól barangoltak az őszi Cuha völgyben, s kapcsolódtak ki ebben az enyhe időben. Ki tudja, meddig lehet még ezt a napsütéses időt élvezni ősszel, így meg kell ragadni minden alkalmat a kikapcsolódásra. Így kanyarogtunk mi is sokat az utunkat övező sziklák között, majd lassacskán meg is érkeztünk a Vinye mellett lévő ellenőrző ponthoz (14,1 km).
Továbbra is a P jelzés vezetett minket, ámbár néhány helyen a szalagozást is figyelni kellett, mert a jelzéseket nem lehetett mindenütt látni. Nagy csomópont van errefelé, mert sok útvonal érinti a patak ezen részét. A hegy aljában több forrással is találkoztunk utunk során. Nem fukarkodnak a környező sziklák a friss vízzel történő ellátással, a szomjúhozó vándorok nagy örömére. A szalagozás segítségével megközelítettük a Zsidó-rétet, majd át is vezetett rajta minket. Kicsit furcsa volt ilyen hirtelen kitörni a környező sziklafalak öleléséből. A nap is elég erősen tűzött le ránk, így ebben a napfürdőzésben haladtunk tovább. A rét másik oldalán a tájfutók és a túrázók útvonala viszont ketté vált az erdő szélén. Mi az Alsó-Cuha szurdok felé vettük az irányt, ami megint csak megér egy misét. Ha a hátrahagyott patak völgye volt az egyik legszebb része a Bakonynak, akkor ez a másik. Rövid séta után a patakmeder széléhez értünk újra. Itt a víz kiszélesedik, és a meder is mélyül, ezáltal nem lesz olyan erős a sodrása, így másik arcát mutatta nekünk a folyam. Viszont az előre jutás azért néhány helyen eléggé nehézkes a meder szélén, mert néha a patakban lévő nagyobb köveken, sziklákon kellett előre haladni. Aztán azért a párás időben ezek az alkalmatosságok eléggé csúszósak tudnak lenni. Néha a fal mentén kellett mászni, ott pedig a sáros részek tudták megkeseríteni a túrázók életét. De persze minden egyes verejtékcseppet megért a szurdok, mert páratlan természeti látványban volt részünk ezen a szakaszon. Aki csak teheti, keresse fel ezt a helyet, mert megéri. Nem nagyon vettem észre, hogy más túra útvonala is érintené ezt a szakaszt, igaz nagy lutri is az egész, mert azért erős esőzések után, a megemelkedett patak vize eléggé el tudja rontani az erre járók szórakozását, de nekünk szerencsénk volt, és viszonylag régebben volt számottevő csapadék, így élvezhető volt a túrázás. Nem egy hosszú szakasz a szurdok, de azért időre van szükség az előre jutáshoz. Lassacskán ki is keveredtünk a sziklák közül, és kék szalagozást követve vitt utunk a Zsargó erdészlakhoz, ahol magunknak pecsételtünk a túrafüzetbe, ezzel bizonyítva, hogy ezt az ellenőrző pontot is érintettük (17,6 km).
Innen tovább szintén a szalagozás mentén haladtunk előre. Eddig viszonylag sík részeket jártunk be a túrán, most viszont bepótolhattuk a szintekből, ami eddig kimaradt. Szépen megindultunk az erdészeti úton fölfelé a Kenyeri-hegyre. A száraz avar ropogása törte meg a monoton kapaszkodás hangjait. Azért föl-föl pillantva csodálni is lehetett az őszi erdő pompáját. Sokat nem is nagyon lehet már ragozni ezt a festői pompát, aki ott volt tudja milyen, aki nem volt, az menjen el legközelebb, mert megéri. A kaptató felső végén a másik szalagozást is érintettük, ami a tájfutók előre jutását volt hivatott segíteni. Így folyamatosan a Zörög-hegy lábához vezetett utunk, és így a hegy mellett haladtunk folyamatosan előre. Egyik oldalt a hegy színes ruhájának pompáját csodálhattuk, másik oldalon viszont az őszi vetés utáni sima föld vonzotta a tekintetet. Hullámzott a táj, ahogy a föld meg volt gyűrődve és szép panorámával fogadott minket a távoli messzeség a napsütésben fürdőzve. Kis idő után utunk az erdőbe kanyarodott, és a hegy mögé bebúvó napsugarak fák lombjai közötti fényjátékát csodálhattuk meg. A látványtól eltelhetetlenül haladtunk így előre, mindig volt valami új, és valami szép a tájban, aminek a látványa beleég az ember emlékezetébe, így könnyen visszaidézhetővé teszi ezt a túrát. Lassacskán viszont az erdőnek is vége szakadt, és egy alagúton a főút alatt átkelve érkeztünk meg Csesznekre, a felettünk ülő vár már megszokott látványától övezve. Itt is kettéválik a futók és a túrázók útvonala. 
Mi egy kis fahídon átkelve a ZΩ jelzést követve jutottunk el a hegy lábához, majd a szurdokba leereszkedve kezdtük el megkerülni a várat. Itt a meredek sziklán rengetek mászó emberrel találkoztunk. Sokan hódoltak ennek a sportnak is ezen a napon. Viszont túrázókkal nem nagyon találkoztunk ezen a részen. Voltak akiket leelőztünk útközben, itt viszont nem mentek el mellettünk, a célban viszont már előttünk voltak… Sajnálom, hogy sokan így csalva szeretnek célba érni, de ezt mindenkinek a saját lelkiismeretével kell tisztázni. Mi azért megyünk, hogy bejárjuk, amiket a szervezők megálmodtak, s nem azért, hogy rövidítsünk, ahol csak tudunk. Ezért talán nem ártana ide is egy ellenőrző pont, mert ez a része szépen el is csalható a túrának. A vár túloldalához érve viszont a mi megpróbáltatásaink nem értek még véget, mert a szalagozás egy határozott kanyar után jól nekirontott a meredek hegyoldalnak, és mi sem tehettünk másképp. Lassacskán így sikerült a várhoz felérni, és megcsodálhattuk az alattunk elterülő táj panorámáját. Innen már nem volt sok hátra. A folyamatosan szépülő vár lábánál egy kis út vezetett minket le, majd a közeli kis utcákban bekanyarodva már ott is volt a vendégház, ami túránk célja is volt egyben (24,7 km).

A célba beérve már vegyült a tömeg, mert a futók is szépen sorjáztak befelé, és a túrázók is. Kicsit kaotikus is volt a helyzet, hogy közös ponton kellett sorban állni. Megkaptuk kitűzőinket, viszont emléklapjainkat utólag, emailben kellett kérnünk. Az ellátás változatos volt, több mindenből lehetett választani. Viszont sokat nem is kellett időzni, mert a buszt is el kellett érni, ami vissza visz Zircre, mert a kocsi meg ott van. Aztán a már megénekelt jó időnek hála a motorosok is kirajzottak, és a főúton az egyiket sikerült is rommá törni, így az utat lezárták, a busz pedig így másik útirányon közlekedett le. Így jó páran a következő órában érkező busszal tudtunk csak tovább utazni. A buszban ülve még megcsodálhattuk a hegyek között alábukó napot is. Így jutottunk vissza Zircre, és a kocsiba beülve kezdődhetett a hazautazás a sok élménnyel teli nap után.

A túra útvonala nagyon szép helyen vezet végig. Mint már említettem, számomra a legszebb része ez, kis hazánknak. A túra ár/érték aránya viszont túlzottnak tűnik. Kevesebbért is kaptunk már többet. Valahogy olyan érzése volt az embernek, mintha a futók ellátását a túrázók pénztárcája finanszírozta volna. Nekik mintha több minden jutott volna. Ez az utólagos emléklap kérés is egy érdekes mozzanat volt számunkra. Ha az a célja, hogy kevesebb papírt keljen felhasználni, azt is megértem, de akkor ennek a nevezési díjban is látszania kellene.
Mindent egybevetve viszont jól éreztük magunkat. Több kisebb távot is kijelöltek a rendezők, így mindenki kiválaszthatja a neki megfelelőt. Egyszer megéri végigjárni az egészet, mert nagyon szép helyeket ismerhetünk meg.



Köszönet a rendezőknek a túra lebonyolításáért és megszervezéséért. Köszönet a túratársaknak is az egész napos jó hangulatért és a sok felhőtlen vidámságért!

Sporttársi üdvözlettel!
Ádám Attila

Íródott Tárnokon, az Úr 2015. évének Szent András (Enyészet) havának 12. napján.



2015. augusztus 20., csütörtök

Balaton átúszás(ok)

Kicsit rendhagyó írásommal porolom le a hanyagolt blogomat. Ez nem azért porosodott be, mert nem számolnék be túráimról, hanem egyszerűen most a cipellőm is ennyire be van porosodva, mivel nem nagyon jött össze mostanság az erdők látogatása. Amúgy is ha nyár, akkor maximum éjszakai túra az, amin inkább elindulnék, mert ebben a melegben nincs az a víz mennyiség ami elég lenne. 
Szóval ilyenkor inkább a pihenés, és a vízpart az ami kikapcsolódást nyújt. Ha meg víz, akkor Balaton. Régi vágyam volt, hogy a Balatonnál rendezett átúszásokat egy évben teljesítsem, és idén ez meg is valósult. Így lesz egy kicsit rendhagyó ez az írás, mert hát nem túrabakancsos, hanem fürdőnadrágos írás következik.

Az átúszásokból évek folyamán sikerült egyet-egyet teljesíteni már, de így egyszerre ez most következett be. A Balaton amúgy is nagy szerelem nálam, sok minden kikapcsolódást lehet találni a környékén. Túrán is vettünk már itt részt, kerékpározni is szoktunk mellette, és vonattal is megfordultam az utóbbi időben a part mentén, így sikerül vele azért betelni az évben. Már gyerekkorban meg tudja kedvelni a tavat az ember, hisz a minden évben levetített Tüskevár, illetve a könyv olvasása vissza ad valamit a táj szépségéből és hangulatából. A személyes emlékek pedig csak növelik a kötődést a táj iránt.
Ennyi bevezető kitekintés után, akkor jöjjön hát időrendben a beszámoló.

2015.07.04

Balaton átúszás

Három éve ez volt az első úszás, amin sikerült elindulni. Akkor is, mint most is éjszakai munka után sikerült indulni. Az úszások közül ez a leghosszabb táv, így azért elég izgalmas, hogy az ember előtt 5200 méter van a célig. 
Reggel otthonról időben indulva jutottunk le vonattal Révfülöpre, ahol a rajt színhelye volt. A vonaton már elég sokan összeverődnek a teljesíteni szándékozó emberek. Sokan a régi emlékeiket elevenítik fel, az első átúszók pedig hallgatják az anekdotákat. Révfülöpre megérkezve pedig kezdődik a zarándoklat a starthely irányába. A kocsival érkezőket a szervezők irányítják parkoló helyek irányába, de ebből is látszik már, hogy sok indulóra lehet majd számítani. Nem hiába elég jó kánikulai idő volt várható ezen a napon, ezért is tudták a rendezők az adott napon elindítani az úszást. Általában ez a kijelölt nap előtti csütörtökön szokott megtörténni, akkor válik biztossá az időjárás függvényében a rendezés. Persze nem várt dolgok akkor is összejöhetnek, így folyamatosan érdeklődni kell a megrendezés felől, ez a mai elektronikus világban azért elég könnyen megy.
Tehát a móló melletti focipályához érkezve már lehetett hallani a hangosbeszélőt, és folyamatosan irányították az ember a különböző állomásokra. Előnevezési lehetőség is volt, így pár dolgot már ki lehetett hagyni az elején. Viszonylag hamar ment most a nevezés. Három éve 2 órát kellett a napon ácsorogni a sorban, amíg az orvosi vizsgálatig jutottam, most ez csak pár perc volt. A nevezési lapommal az orvosi sátorhoz mentem, ahol egy vérnyomás mérés után megkaptam az utolsó engedélyt az indulásra. Ez után következett a nevezés, ami most 7000 jó magyar forintba került. Legutóbb ez az összeg még 5000 volt, de hát úgy látszik drágább lett ez a szórakozás. Ez után lehetőség van a közel felállított sátrakban átöltözni, de én már eleve fürdőnadrágban mentem, így nem volt rá szükség. Értékmegőrző sátor is volt, ahol ott lehet hagyni a táskát, és majd hajóval átviszik a túloldalra, de azt hiszem itt is lehet hagyni annak, aki hajóval visszajön. A nevezés azt hiszem, hogy egy hajóutat is magában foglal, de mivel nem volt rá szükségem, így nem is foglalkoztam a dologgal, ezért nem tudom ezt most biztosan kijelenteni. A nevezéshez egyébként még egy szponzor által biztosított - manapság talán már divatból kifutó -, gumi karkötő is tartozott, ugyan ennek a szponzornak a logójával ellátott fejkendővel együtt. Karszalagot is kaptunk, aminek a vonalkódját a nevezési lapra is ráragasztják a könnyű azonosítás érdekében.
A nevezés megtörténte után már csak a naptejjel való kenegetés következik. Mivel előtte nem nagyon ért még a nap sugara az éven, így nem ártott az alapos kezelés. Azért az úszás hosszabb idő, - legalábbis nálam -, így hamar le tud égni az ember a vízben. Párom elkísért, így nem kellett a táskám leadnom, hanem ő hozta át nekem a túloldalra hajóval. Így a kísérőknek is kikapcsolódás lehet egy ilyen esemény.
Ez után már nem volt más hátra, mint nekivágni a víznek. A mólóhoz kellett sétálni, ami eléggé ismerős lehet azoknak, akik a közmédiát figyelemmel kísérik, mert a napi adásokban elég sokszor lehet látni, az innen közvetített műsorokban. A forgatag egyébként elég nagy. Legutóbb úszásomon 10000 fölötti induló volt, most 8000 fölötti induló volt, mint utóbb kiderült. Szóval ez egy nagy, kedvelt esemény a hivatásos és az amatőr úszók körében. Én azt hiszem, még az amatőr kategóriát sem ütöm meg, mert medencében, a klóros vízben ide-oda úszkálást sem nagyon szeretem, de a Balaton, mint már írtam az más. Szóval a parton megéri egy pillantást vetni a túlpartra, és a környékre, mert az egész úszás hangulatához ez a kép és érzés is hozzá tartozik. Leírni amúgy is nehéz, mert nem nagyon tudom magam Fekete István leíró stílusához igazítani, a különböző gémek és más madarak bemutatásához, így csak próbálkozom ennek az egész őrületnek a hangulatát visszaadni, vagy legalább a gondolataimat leírni.
Szóval egyszer csak ott álltam a rajtzónában és a parton elhelyezett zuhany alatt felfrissítettem magam. Innen pár lépés volt csak a lépcső, aminek a tetejénél a karszalagot beolvasták a kezemről, ami az úszás idejének kezdetét is jelentette. Aztán már nem volt más, csak besétálni a vízbe, aztán hajrá. A hőmérséklet elég frissítő volt, így nem egy langymeleg Balatonban kellett a távot teljesíteni. Nagyon hidegnek sem mondtam volna, igaz ez csak később kezd talán csak zavaró lenni, de így elsőre jól esett a meleg vonatút után, és a parton eltöltött idő után. A tömeg persze folyamatosan jön, így nem nagyon lehet szórakozni az elején, meg mondjuk a sok teljesítő miatt ez később sem nagyon lehetséges. Kicsit ez az elején olyan, mint az Éhezők viadalában az aréna, keresni kell egy helyet, ahol túlélhet az ember. Szóval oda kell úszni egy olyan helyre, vagy folyosóba, ahol nincsenek olyan sokan, és viszonylag nyugodtan tudja az ember a saját tempóját teljesíteni. Az úszó folyosó egyébként bójákkal és hajókkal határolt széles sáv. Első átúszásomnál mikor az orvosi vizsgálat volt, néztem is furcsán, mikor mondták, hogy útközben majd igyak sokat. Gondoltam mást úgyse fogok tudni csinálni, de a megoldást a hajók jelentették, mert azokhoz oda lehet úszni, és ott lehet kérni frissítőt és szőlőcukrot is. Ha valaki feladja az úszást, akkor ezekre kimászva a vízi rendészet viszi vissza az embert. Szóval jól vannak biztosítva a teljesítők. Most eléggé hullámzó volt az elején a víz, meg kellett vele küzdeni. Legalábbis nekem eléggé zavaró volt. Nem gondoltam, hogy ilyen hullámokban is elengedik a mezőnyt, de mint a példa mutatja, lehet azért teljesíteni. Így olyan sok mindenre nem is kellett közben gondolni, mert elég volt oda koncentrálni a hullámokon való túljutásra. Persze voltak még bosszantó dolgok. Ezek általában a hardcore úszók, akik mikor felveszik a szemüvegüket, akkor azzal egy szemellenzőt is felvesznek valahogy, mert onnantól kezdve aztán nem nézik mi van előttük. Aztán persze jól ráúsznak az ember hátára. Ez egy eléggé szokatlan viselkedési forma volt számomra, hogy miért nem lehet odafigyelni a körülöttük lévőkre. Túrák alkalmával azért csak ki lehet kerülni a másikat, meg ott sem dobja senki bele a másik embert a szakadékba, persze érdekes futókkal már ott is sikerült találkozni. Szóval az ember csak hallgatja, hogy valaki igen dagasztja mögötte a vizet, aztán egyszer csak már megy is a víz alá. Ilyenkor megfordul a fejemben, hogy a nyakába állok aztán én is, és a végén odaszúrok egy „bocst!” majd én is, de aztán hagyom inkább, mert az ilyeneket úgyse lehet megnevelni, ússzon csak versenyt az idejével, aztán legyen vele boldog. És sajnos nem egy ilyen "sportember" van csak a vízben, a nagy számok törvénye miatt sajna össze fújja a szemetet a szél. Mint mondtam én talán még az amatőr kategóriát sem ütöm meg, megyek a magam nyugodt tempójában, mert az erőt azért be kell osztani. Aki bekezd nagyon az erején és a végén elfogynak a lovak, az nem egy jó élményhez vezet. Láttam már olyat, akit 5 kilométernél szedtek ki vízből, és jöhetett érte a gumicsónak, mert kifáradt a végére. Én a magam „szórakoztatására” úszom. Persze számít az idő, de nem az órával versenyzem, hanem a távval, és saját magammal. Tudja az ember, hogy mit bír, és meg kell magunknak mutatni, hogy igen is képesek vagyunk egy cél végrehajtására. Főleg az első átúszás volt ilyen ismeretlen, és persze a legnagyobb távnak ugrottam én is neki, előtte még 200 métert sem úsztam le egybe. Nem edzettem előtte külön, semmi másra nem számíthattam csak magamra, és csak magamban bízhattam. Úgy voltam vele, hogy úszni tudok, aztán bíztam benne, hogy kitart az erőm végig. A későbbi úszásoknál ez a bizonytalanság nincs meg, úgy álltam már oda, hogy úsztam ennyit és akkor is sikerült. Persze az ember nem bízhatja el magát, egy rossz időszak, vagy egy betegség után gyengülhet annyit a szervezet, hogy nincs meg a kellő erő. Olvastam tanácsokat, és mindenütt az volt le írva, hogy edzés nélkül nem lehet leúszni, és pusztán kevés az, ha csak magunkban bízunk, hát biztos ez is igaz, szerencsére én erősítettem a kivétellel a szabályt. De biztos vannak mások is, akik így mennek neki, hogy nem sokat úsznak előtte. Ha nem egy nagy időt akar az ember megdönteni, hanem a teljesítést veszi kihívásnak, akkor talán ez az erőnlét is elég. Persze útközben eszembe jutott egy párszor, hogy már megint mekkora marhaságra vettem rá magam, de faladásról szó sem lehet. Annyi erőm van, hogy leússzam, kitartásom meg van hozzá. Egy pár Gerecse 50 is van már bennem, így megvan bennem a tudat, hogy a nehéz holtpontokon is túl lehet jutni. Nincs más, egyszerűen húzni kell, egyiket a másik után, és lassan csalni a távot. Szórakozni lehet az érintett hajók neveinek az olvasásával, persze egy idő után már ez sem segít. A tájat is lehet nézni. Nagyon szeretem, a mögöttem egyre távolodó északi part látványát, a már annyiszor látott és meg nem unható tájelemeivel. Szemben pedig Balatonboglár, a gyerekkorban oly sokat hallott reklámokról mindig eszembe jutó böböböböbébé… Ott a gömbkilátó a hegy tetején, mellette meg Fonyód, a jellegzetes két csúcsával. Másik oldalt Lelle, ott is volt már téli túrához részem. Szóval a sok emlék beugrik idő közben, ki lehet kapcsolni néha. Persze ilyenkor nem figyel úgy az ember, aztán lehet a nagy hullámok közepette a vizet felköhögni. Az erős hullámzás most nagyon fárasztó volt, az első két kilométer elég sokat kivett ezért belőlem. Utána már nem volt annyira erős, így könnyebb volt a maradék részt megcsinálni, de azért lehetett érezni, hogy gyengült az elem. Gondolom, aki erőből nekiáll és végigtolja egyben, annak nincs ilyen gondja, erre jó az edzettség, de én így is elvoltam. Nem úszok gyors stílusban, mert azt úgyse bírnám végig, ezért csodálom a hosszútáv úszókat, hogy ahhoz milyen kitartás és fizikum kell, hogy egy ilyen teljesítményt tudjon valaki nyújtani. Risztov Éva is épp úszott ezen a napon, gondolom jó kis felkészülés és edzés volt ez így  Kazany előtt (akkor még), aztán ott szép sikereket is ért el, öregbítve a magyar úszás hírnevét. Jó volt tudni, hogy ilyen komoly sportolókkal is együtt úszhattam, mert a vízilabdás fiúk is tiszteletüket tették ezen a neves eseményen. Nekik ez csak egy könnyed kis edzés, nekünk meg kihívás. Komoly dolog lehet azért egy olyan mezőnyben néha szó szerint megverekedni a pozícióért, hát le a kalappal előttük még egyszer. És nagy gratuláció az elért eredményeikhez!
Szóval lassacskán csak elfogy a táv. A kijelölt pálya mellett vannak nagyobb bóják is felállítva, amik a kilométereket jelölik. Első úszásomon volt meglepetés, amikor azt hittem, hogy már letoltam egy kilométert, aztán mikor közelebb értem, akkor láttam, hogy rá van írva, hogy 0.5. Szóval az még csak 500 méter volt, és ekkor döbben rá az ember a távolságokra. Ilyenkor jönnek a viszonyítási alapok a mindennapi életből, hogy mi hány kilométerre van, ezek adnak viszonyítási alapot. És ezt a távolságot most le kell úszni, és nem gyalog teljesíti az ember. A negyedik kilométer és az a piros bója pedig lassan odaér. Visszanézve már nagyon messzi van a part, és Boglár egyre közelebb. Nagy nehezen már az utolsó bójáig is ellátni, és akkor tudatosul, hogy még milyen sok van hátra. Innen már szinte csak ez lebegett a szemem előtt. Odáig kibírni, és odáig húzni. Kicsit heroikusnak tűnik ez most leírva, ott annak is tűnik, mindaddig, amíg aztán partot nem ér először az ember lába. 
Persze ekkor már szétesik a mozgás, arra külön kell koncentrálni. Ekkor már a víz is hűvösebbnek tűnik, persze a folyamatos izommunka miatt azért jól jön a hűtés is. Útközben is sokszor vizeztem a fejem, mert azt azért süti a nap. Van aki kalapban úszik, de az zavarna. Szemüvegben is próbáltam, de az is furcsa, nem érzem benne jól magam. Bepárásodik, homályos lesz, nem úgy látni ki belőle. Szóval azt is szokni kellene, de jobban szeretek lesegeti közben. Szerencsére nem érzékeny a szemem a vízre, de láttam olyanokat, akik szemüveg nélkül mentek, és be volt vérezve a szemük rendesen a végén. Egy orrcsipesz viszont lehet nem ártana, mert azért egy idő után zavaró, amikor a hullámok orrba verik az embert. Szóval sok gondolat és küzdelem közepette lassan eljön az utolsó pár méter. Már látni az embereket, akik sétálnak kifelé, onnan már csak azt nézem én is, hogy hol rakhatom le végül a lábam. Aztán még pár húzás és ott van a talaj a talpam alatt. Az első lépések nagyon furcsák. Egyszerűen elfelejtek járni ennyi idő úszás után. Legelőször nagyon furcsa volt, és szerencse, hogy mélyebb vízben raktam le először, mert tuti hasra estem volna a sekélyebb vízben. A part is úgy húz már ilyenkor, és a víz is lök kifelé, szóval nagyon nehéz az első pár lépés is. Amíg a lépcsőhöz jutottam addig sem jöttem teljesen rendbe, és arra is koncentrálni kellett, hogy a lépcsőkön ki tudjak jönni. Más mozgáshoz szokott a láb izomzata és újra meg kell tanulni járni. Aztán lemérik az időt, a leolvasónál kamera is van, ami fényképet készít, amit az utólagos oklevélre illeszt rá a rendszer, így nem árt jó képet vágni az egészhez.
Aztán jön még egy pár sorban állás. Az egyik szponzor péksüteményeiből kapunk vagy két darabot, meg lehet kávét inni, teát, vagy még ami van. Lehet menni a pólóért, persze a méretemben már soha sincs… Nem tudom miért a nagy méretek fogynak el leghamarabb, mikor annyi vékony úszó volt. Így adnak kisebbet, ami azért csalódás.
Itt vannak a sátrak, amiknél a leadott ruhákat és holmikat vissza lehet szerezni. Valamint vannak öltöző sátrak is, amiknél át lehet öltözni. A parton sok étkezde dugig van, mert kánikulai az idő, és eleve sok strandoló is van. Nagy ilyenkor a forgalom ezeknél az éttermeknél, nagy sorokban állnak itt is az emberek. Mi aztán összeszedtük magunk, és irány az állomás. Persze előtte még egy kis vásárlás is volt az állomás mellett, mert jól esett valami hideget inni, meg persze enni is jó volt valamit, mert az az ellátás azért nem volt olyan nagy valami.

Utána már csak egy jó kis vonatozás jött a melegben, és lassacskán így jutottam pihenéshez. Persze otthon még a medencében jó volt csobbanni egyet, mert azért vízből sosem elég, és a vonatút során összeszedett forróságot jó volt leadni.


Összegezve:
Nos, pozitív és negatív érzések is vannak az átúszással kapcsolatban. Negatív talán az ár/érték arány. Nem érzi az ember, hogy ennyi összegért visszakapna annyi szolgáltatást, amit talán megérdemelne. Aki nem akar vissza hajókázni, annak eleve lehetne olcsóbb a jegy. Vagy ne is tartalmazza, és akkor önköltségen jönne vissza az átúszó, esetleg a családtag/kísérő is felhasználhassa ezt a lehetőséget. Túrákon azért más ellátást szoktunk kapni. Nyilván itt ezt a sok embert el kell látni, és a szervezők is meg tudnák indokolni, hogy miért is ennyi. Úgy látszik a szponzorok megjelenése ennyiben ki is merül, hogy minden kis hajóra ki van húzva a cég lobogója, meg a marhára hasznos gumikarkötő és fejkendő, aminek az árát talán ki is fizettük ezzel a nevezési összeggel. Mint már említettem, az emlék póló is lehetne azért a nagyobb méretből több, vagy akár utólag is kiküldhetnék, mert ez a második alkalom volt, hogy kisebb volt csak a célban, mert a nagyobb már elfogyott… Persze ezt is lehet a nagyobb tömegre fogni, és kiszámíthatatlan, hogy mennyien jönnek. Elő regisztrációnál viszont a póló méretét is meg lehetne adni, és már a rajtnál is át lehetne adni, hisz az is lehet, hogy az is szeretné megkapni, akinek nem sikerült, hiszen ott volt és részt is vett, csak nem sikerült neki, az árát úgyis már kifizette.
A sporttársak hozzáállása is lehangoló tud lenni. Egyszerűen nem nézik, hogy más is van a vízben. Persze megértem, hogy milyen jó lehet úgy úszni, hogy nem kell 50 méterenként megfordulni, meg a klóros vízben úszni, de azért talán ennyire lehetne figyelni a többi emberre. Azért elég széles tud lenni az a sáv, ahol úsztunk, és ki lehet húzódni szélre is, annak, aki gyorsabban úszik, nem kell feltétlenül a lassabb úszók közé bevágódni. Azt hiszem, ha egy-két ember visszakapna egy kis lenyomást, akkor még nekik állna feljebb, de talán tanulna belőle.
Azért említsük meg a pozitív dolgokat is. Most vagy jó időben érkeztem, vagy a nagyobb tömeg elvonult, de most nem kellett 2 órát a napon várni egy vérnyomás mérésre. Orvosi vizsgálatnak mondják, de igazából ez csak egy vérnyomás mérés. Nem hiszem, hogy egy krónikus keringési betegséggel küzdő személy belevetné magát egy ilyen versenybe, így sokszor értelmetlennek látja az ember ezt a hercehurcát. Persze ez is előírás bizonyára, és ezzel a szervezők védik ki magukat. Vannak úszások, ahol lehet hozni orvosi igazolást, így ez az egész megkerülhető lehet/lenne, és így csak azoknak kellene ezen átesni, akik egy gyorsan jött ötlettől vezérelve vágnak neki a távnak, vagy épp az utolsó pillanatban sikerült lejutni, így már igazolást nem tudott kérni. Jó élmény a táj, és a környezet. A Balaton, annak aki szereti mindig felüdülés tud lenni. Így is lehet szeretni a Balatont, hogy épp átússza az ember. Nem ellenfélnek kell tekinteni, hanem társnak egy kihívásban, mert mint már mondtam nem az idővel száll szembe az ember, hanem saját magával. Aztán mikor a túlparton kiszáll az ember a vízből, akkor egyszerre elönti egy euforikus érzés, hogy sikerült. Nagy lelki löketet tud adni egy ekkora táv leúszása, főleg azoknak, akik nem tudják, hogy hogyan fog sikerülni ez az egész. Első átúszásom után nagy élmény volt nekem is visszagondolni az egészre. Annyi ember, és mindenkit egy cél vezérel. Nem is nagyon tudnánk megmagyarázni, hogy miért is jó ez, egyszerűen, aki túl van rajta, az érzi ezt az egészet, és hiába a fáradtság, akkor is úgy van vele, hogy jövőre is nekivágna még egyszer szívesen, mert egy nagy élménnyel lehet gazdagabb az, aki egyszer nekidurálja magát, és sikeresen teljesíti.  

Jöjjön akkor pár statisztikai adat is az úszásomról.
Mint említettem nekem zavaró volt most a nagyobb hullámzás, amit a szél gerjeszt. A közelben közlekedő motorcsónakok is szoktak hullámokat generálni, de azok idővel elmúlnak, a szél által keltettek viszont állandóak, azok csak a szél elálltával szűnnek meg, így sokat ki tud venni az emberből. Az áramlatokkal is kellett küzdeni, mert eleinte mindig jobbra a hajók felé sodort a szél, viszont mikor elállt, a másik oldalra a bóják felé sodort a víz, így össze-vissza kellett úszkálni. Így alakult, hogy idén 3 óra 44 perc alatt sikerült az 5200 métert teljesíteni. Ez 23,2 m/perc. Első átúszásomnál 3 óra 4 perc volt a teljesítés ideje, az 28,2 m/perces úszást jelentett. Ennyivel sikerült idén rosszabbul az úszás, ennyivel nehezítette meg számomra a hullámzás a teljesítést, de a fő cél így is teljesült.

2015.07.19

I Love Balaton - Öbölátúszás

Nos, ez egy eléggé vitatott úszás lett így utólag visszatekintve. De kezdjük az elején.
Ezt az úszásomat nem előzte meg munka, így reggel kipihenten tudtunk elutazni Balatonfüredre, a regisztráció színhelyére. A vonatról leszállva kis séta után lejutottunk a partra, ott is az egyik hotel udvarán volt a regisztráció. Itt már szép sor kígyózott a pultok előtt. Meg is kérdeztem, hogy minden táv ugyan oda vár e, de nem volt különbség. Voltak kisebb leúszható távok is, de azok későbbi indulással voltak meghirdetve, így már akik arra próbáltak nevezni, feltartották azokat akik a nagyobb távon szerettek volna indulni. Ezért is indultunk el mi is időben otthonról, hogy ne kelljen sokat sorban várakozni, mert néhány éve megrendezett átúszás emléke még a szemem előtt lebegett. Nem volt mit tenni, a cél adott volt, így beálltam én is a sorba. Egy órai várakozás után sikerült is az orvosi sátrakhoz jutni, ahol megint csak egy egyperces vérnyomás mérés után megkaptam az engedélyt az indulásra. Ekkor újabb sor következett, de innen ki is ugorhattam hamarabb, mert nem voltam online nevező, így a helyszínen fizettem ki a 7000 forintot a részvételért. Így alakult ki az a faramuci helyzet, hogy azok csak rosszabbul jártak, akik előre neveztek, mert ők többet álltak sorban. Átvettem a bokára rögzíthető chipet, és karszalagot is kaptam, hozzá egy kis hátizsákot, amit a ruhák visszaszállításához adtak. Ruhatárat is lehetett igénybe venni, de párom most is vigyázott a holmijaimra, így nem volt megőrzésre szükségem. Öltöző sátrak is voltak felállítva, de már otthonról is így vágtam neki, fürdőnadrágban. Ezután nem volt más hátra, a hotel előtti buszmegállóhoz kellett sétálni, és onnan vitték az úszókat Tihanyba, ahol az úszás rajtja volt. Ekkor már óriási sor kígyózott a bejárat előtt, ami a későbbi botrányt is gerjesztette, mert voltak, akiket már nem is engedtek elindulni, mert a buszok csak 13 óráig voltak megrendelve. És ez az idő nem volt elég arra, hogy a regisztrációs folyamaton túljussanak az emberek. Én viszont már túl voltam ezeken a dolgokon, így a buszra felszállva kezdődhetett az utazás Tihanyba.
A félszigetet hátulról kerültük meg, így átutazhattunk az egész településen. Elhagytuk először az út melletti levendulást, ahol egy hónappal ezelőtt még jellegzetes színével festette meg a domboldalt ez a különleges kis virág. Mostanra viszont már megvolt a szüret, így csak a kis tömzsi zöld bokrok voltak hátrahagyva. Aztán jött a település főutcája is. Volt nagy nyüzsgés itt is, a sok kiránduló szép napot választott, mert nagyon jó idő ígérkezett erre a napra is. A különböző kézműves fagylaltozóknál és a különböző üzleteknél szép sor is kialakult. Pár hónappal korábbi túrás élményeim jutottak eszembe, mikor a túratársakkal néhol még havas részen járkáltunk ezeken a tájakon, az akkor szinte teljesen kihalt utcákon. Elhaladtunk az apátság jellegzetes alakja alatt is, majd lekanyarodtunk a strand felé, ahol az úszás rajtja volt. A buszról leszállva rövid kis sétával el is jutottunk ide, ahol a kapuban hagyhattuk a kapott kis hátizsákokban ruháinkat és maradék holmijainkat, amiket a célba visszaszállítottak a rendezők, és a karszalagon szereplő rajtszámmal igazolhattuk, hogy melyik a sajátunk.
Az egyik rendező, aki az utasításokat adta a vízben látott el minket tanácsaival, hát jó beszélőkéje volt a srácnak, sokat nevettem azokon a dolgokon, amiket mondott, legalábbis amíg úszás közben lehetett hallani. A közeli kútból még ittam én is egyet, majd a lépcsőkön a vízbe sétáltam.
Elkezdődött tehát az öböl átúszás is. A víz nagyon jó volt. Mivel buszokkal szállítottak ide minket, így nem alakult ki akkora tumultus, mint az az átúszáson volt. Így nyugodtan tudtam a saját tempóm hozni. Nem volt senki aki, lenyomjon a víz alá. Lassan távolodtam a rajt színhelyéről, a hajók egy darabig befelé vezettek minket, aztán a regisztráció felé kanyarodva a hotelt kellett célba venni. Az élmény pazar volt. A víz gyönyörű türkiz színű volt, nagyon kevés hullámzással, így nagyon jó volt benne úszni. A hőmérséklete már talán túlzottan is melegnek hatott egy idő után, nem volt az a frissítő érzés. A napnak folyamatosan háttal úsztunk, így az nem zavart úszás közben. Néha visszatekintettem, és nem is nagyon tudtam a látvánnyal betelni. Ahogy az apátság uralta a hegyet, és annak a környéke… Aki járt már ott, az tudja miről beszélek, aki még nem, az menjen el egyszer, mert azt át kell élni, és érezni, mert leírva nem nagyon lehet visszaadni. A távolban vitorlások hada ringatózott a vízen, és a Kisfaludy lapátkerekes is feltűnt nem messze mellettünk. Így lehetett szépen haladni előre folyamatosan. Jöttek a nagy bóják is sorjában, amik a kilométerek fogyását voltak hivatottak jelezni. Elég jól lehetett haladni a vízben, nem kellett a többi úszót kerülgetni, mert nem voltunk olyan sokan. A sima víztükör pedig nem szabott akadályt az előre haladásban, így nyugodtabban lehetett nézelődni a közeli táj felé, ami a Balaton szerelmeseinek soha el nem múló vágyat jelent, a vissza-vissza téréshez.
Így jutottam lassacskán én is előre, és egyre közelebb a célig. Elhagytam a visszafordító bójákat is, amik a rövidebb távon úszókat fordította vissza. Ők nem jöttek át Tihanyra, hanem a szállodától indultak és oda is fordultak vissza. Sok szép élményt és látnivalót halasztottak így el. Végül én is odaértem a lépcsőkhöz, és kisétálhattam a vízből. Számítottam a lábam rakoncátlankodására, de ez a rövidebb táv nem vesz ki annyit, így simábban tudtam talajt fogni, és hamarabb hozzá szoktam a járáshoz. A rajtnál a bokámra rögzített chipet itt kellett leadni. Itt nem vonalkódot olvasnak le, hanem ez segít az idő méréséhez. Volt még frissítési lehetőség is, lehetett választani ki mit szeret. Aztán a pólót is át lehetett venni, ami nagy megelégedésemre volt a méretemben. Ez után már csak a csomagom vettem fel, és ezzel sikeresen teljesítve is lett ez az úszás.
Ekkor már lehetett hallani hogy milyen botrány is alakult ki a nevezés lezárásával. És akkor most lehet beszélni sok dologról, ami körbevette ezt az úszást. Az eddigi öbölátúszás szervezői mások voltak, mint a jelenlegiek. Közösségi oldalon lehetett olvasni a sok riogatásról, és sok mocskolódással próbálták elvenni az emberek kedvét az úszástól. Rossz volt olvasni ezeket a dolgokat, mert az ártatlan sportolók nem tehettek a háttérben zajló folyamatokról. A vesztesnek csendben el kellett volna fogadni, hogy idén nem ők rendeznek, vagy legalábbis nem így kellett volna ezt az eseményt kommentálni. Politikai dolgok is fel voltak emlegetve a háttérben, amikre nem is nagyon szeretnék kitérni, mert ez az írás nem arról szól.
De valamit megemlítenék, amiket lehetett olvasni. Felhozták, hogy óriási hullámzással fogunk majd szembekerülni, mert eddig mindig Füredről kellett Tihanyba átúszni, tehát most változott az irány, és a megélénkülő szél pont szembe fújt volna nekünk. Mint már írtam, nem találkoztunk ilyen hullámokkal, az időjárás tökéletes volt. Átúszáson voltak nagyobb hullámok is, mint már említettem, és azért ott is elment a mezőny szépen. Ami a rendezők ellen szól viszont, az tényleg a rajtnál történt fiaskó volt. Kevés volt az orvosi stáb, legalábbis ennyi emberre nem számítottak, így váratlan volt a megjelenő nagy tömeg. Az előregisztráltak jóformán rosszabbul jártak, mint a helyi nevezők, mert többet kellett sorban állniuk. Így érthető volt a csalódottság azok részéről, akik oda törekedtek, és nem tudtak elindulni. Ez a kötelező orvosi vizsgálat sajnos mindenütt fennakadásokat okoz. A hozott orvosi igazolást jó lenne mindenütt elfogadtatni, mert sokat segítene a folyamatos haladásban. Akiknek sikerült mindenen átjutni, azoknak viszont nagyon nagy élmény volt ez az öbölátúszás, és biztosan szép élményekkel lehettek gazdagabbak.
Utólagosan is sokat lehetett olvasni az előző rendezők rossz, és negatív hangvételű írásait, elég sok kárörvendés volt benne. Idővel ezek számomra már nagyon kicsinyes és pitiáner dolognak tűnnek. Unalmassá vált az állandó negatív hozzászólás, aztán már nem is nagyon foglalkoztam vele. Volt ismerős, akivel beszéltem, és aki már vett részt az előző öbölátúszásokon, és mesélte, hogy azért az sem volt fenékig tejfel. Szóval mindenkinek a megszerzett élmény szabja meg, hogy milyennek ítéli meg ezt az eseményt. Én jól éreztem magam, a jó élményeket meg tudtam szerezni, és élveztem az egész úszást is, mert jól esett és büszkeséggel töltött el, hogy sikerült teljesíteni.

Összegezve:
Negatív dolognak itt is a sorban állást tudnám megemlíteni. Ez az orvosi vizsgálat lehetne gördülékenyebb, és a rendezőknek is tanulnia kell a hibáikból, hogy ha esetleg a következő évben ismét ők rendezhetnek, akkor ne legyen ilyen fennakadás, és minél többen részt vehessenek ezen az eseményen. A jó idő sokakat sarkall az úszásra, így ilyenkor lehet is számítani nagyobb tömeg megjelenésére. Az ár/érték arány itt is túlzott megítélésem szerint. Többet vár az ember ennyi pénzért, illetve ennyi szolgáltatást kevesebb összegért. Mivel kevesebb indulóra számítottak a rendezők, ezért nem volt megfelelő számú az elektronikus chip, így várni kellett a folyamatosan kiérkezőkre, és ezeket újra oda adták valakinek. Ez által az adatoknál voltak gondok a végén, mert a neten lehetett megnézni utólag az adatokat. Sokan említették, hogy a számok nem nagyon stimmelnek, nekem ezzel szerencsére nem volt gondom.
Pozitív volt viszont a többi dolog, ami gördülékenyen ment. A busszal hamar Tihanyba lehetett érni, és aki oda jutott, az folyamatosan tudott haladni. A bejárt útvonal is szép emlék lesz, mert az a szép idő is felejthetetlenné tette az egész eseményt. Jó volt, hogy itt volt még nagyobb méretű póló és nem kellett kisebbel beérni. Lehetőség is volt egyébként arra, hogy akinek nem jutott a méretébe, annak utólag kipostázzák a számára megfelelőt. Nem volt nagy tömeg, a már említett gondok miatt, így viszont nem is nyomtak le a víz alá úszás közben. Az öbölnek nincs is akkora vonzereje, mint a nagy átúszásnak, de szerintem ez is egy nagy élmény, és a helyszín garantálja is a szép emlékeket, és a jó élményeket.
Nekem összességében jó és szép emlék volt. Mindenkinek tudom ajánlani, aki szeretne egy rövidebb távval kezdeni, mert azért ez meg tudja adni a hangulatot és kedvet a többi úszáson való részvételhez. Ha a rendezők is tudnak változtatni, és tanulni a hibáikból, akkor mindenképpen jó rendezvény lesz a következő években. Nekem személy szerint ez a legszebb emlékekkel bíró úszásom volt.


Akkor itt is jöjjenek a számok. 
Ezt az úszást idén teljesítettem először, így csak a mostani adatok szolgálnak információul. A 3600 métert 2 óra 5 perc alatt teljesítettem, ami 28,8 m/perces átlagot jelent. Így teljesen meg voltam elégedve a teljesítményemmel. Közben is jól éreztem magam, és éreztem, hogy jó tempóban tudok haladni.

2015.08.09

I Love Balaton 2X

Idén elég nehezen, és kacifántosan sikerült az éjszakai munka után lejutnom Zamárdiba, ahol az úszás rajtja volt. Ezt nem is írom le, de saját emléknek azért így is meg fog maradni, hogy milyen sok fejtörés árán jutottam ide.
Szóval a vonatról 10 óra után szálltam le Zamárdiban, az állomásról a Keszeg utca környékét kellett megcélozni, mert itt volt a rajt. Ez eléggé messze van, így jól ki kellett lépni, hogy sikerüljön odaérni. A partra leérve gyorsan beugrottam az egyik öltöző kabinba, hogy ezzel se kelljen már a nevezésnél az időt húzni, mert sose tudhatja az ember, ha ilyen későn ér le, akkor mekkora lesz majd a sor, amit ki kell várni.
Fél óra trappolás után viszont oda is értem a rajtzónához. A regisztrációs lapot hamar kitöltöttem, az orvosi sátraknál is csak egy-két ember lézengett, majd a nevezési díjat is befizettem, ami 6000 forint volt, így vagy 5 perc alatt sikerült az egész regisztrációs folyamaton túl lenni. Így megnyugodhattam, hogy ide értem és majd még el is indulhatok. A rajtra viszont várni kellett, mert a lebonyolítás most úgy ment, hogy 9-től 11-ig úszhattak a 4400 méteren indulók, ami a hosszú táv volt, majd 11-től délig, a családinak nevezett, 2000 méteres távon úszók, majd 12-től 13-ig újra a hosszú táv következett. Így nem is kellett volna annyira hajtani, de legalább itt voltam, és várhattam, hogy újra elengedjék a hosszú távot.
A nevezés után egyébként itt is a lábra csatolható chipet kaptuk, mivel ezek a rendezők ugyan azok voltak, akik az öbölátúszást is rendezték. Majd úszósapkát is kaptunk, valamint egy karszalagot, ami ismét a csomagok azonosítására szolgált a csomagmegőrző használatához. Volt még zuhanyzási lehetőség is, aki frissíteni is szeretett volna úszás előtt, az beugorhatott egyet gyorsan.
Közben folyamatosan jöttek már ki a vízből, akik a korábbi rajton indultak, valamint a rövidebb táv teljesítői is érkeztek lassacskán, így már a mi időnk is következett lassan. A táv egyébként Zamárdi-Tihany-Zamárdi viszonylatot jelenti, tehát egy oda-vissza úszásról van szó, és innen is a 2X elnevezés. Így is hirdették a rendezők az eseményt, hogy kétszer lehet átúszni a Balatont.

Amíg várakoztam, addig az elém táruló panorámában gyönyörködhettem, szemben így Tihannyal, és a körülötte elterülő északi parttal. A strand egyébként tömve volt, kánikulai vasárnap volt ugyanis. Szóval az idő is tökéletes egy jó kis úszáshoz. Végül az én időm is eljött, és kezdetét vehette az úszás. Nem voltunk olyan sokan már ezen a második rajton, nem volt nagy a tömeg, így nem is taposták egymást az emberek. A víz meleg volt, így sok frissítést nem is nyújtott úszás közben. Rajt után viszont a partszakasz jellegzetessége miatt sokat kellett gyalogolni, amíg úszható mélységet értünk el. Persze lehet egyből úszással is kezdeni, de azért az embernek ha mélyebbre szalad a keze vagy a lába, akkor azt a fenékbe be is fogja ütni. Szóval jó kis dagasztás után meg is lehetett kezdeni a tempózást. Balra hajók voltak mellettünk, jobbra pedig a bóják, a vissza útvonal a hajók másik oldalán volt kijelölve. A víz minimálisan hullámzott, az ellen nem kellett küzdeni, így a tempózásra is jobban lehetett figyelni. Lehetett mellettünk látni a komkokat, amik a Szántódi rév és a Tihanyi rév között közlekednek, ilyenkor azért csak eszembe jutott a KFT által megénekelt dal is. Nem hiába, a magyaroknak azért sok minden szól a Balatonról. Talán most újra reneszánszát éli ez a tájegység, és akiknek esetleg anyagilag sok lenne valamelyik tengerparton eltölteni pár napot, azok szívesen jönnek ide a mi „tengerünk” partjához pihenni, szórakozni, kikapcsolódni. A messze párába burkolózó Badacsonyt is meg lehetett figyelni, ahhoz is sok emlékem kapcsolódik már, és ezek azért így úszás közben be-be ugranak az embernek. Az évek folyamán sok emléket össze szedtem már azért a környékről, így bárhová nézek mindig eszembe jut valami. Így telik az úszás folyamatosan, és egyre közelít szemben a félsziget. Az apátság innen is uralja a hegy oromzatát, azt nézem én is sokszor. Aztán egyszer csak már annyira alatta úsztam, hogy a hegy folyamatosan ki is takarta. Ekkor már közel volt a fél táv. Folyamatosan rajzolódott ki a strand területe, ahol majd vissza kellett fordulni. Nemsokára már lehetett hallani a speeker hangját is, aki ugyan az a vicces srác volt, aki már az öbölátúszásnál is jelen volt Tihanyban. A stílusa mit sem változott, és jókat nevettem a parthoz közelítve. Persze kellett is a figyelem elterelés, mert ez a partszakasz nagyon rossz fürdőző szempontból. Nagyon iszapos a víz alja, és csak dagaszt az ember a vízben. Én is szeretem hamar lerakni a lábam, hogy minél hamarabb hozzászokjam a járáshoz, ennyi tapasztalatom már van. A lépcsőn kiérve az asztaloknál frissítőt lehetett fogyasztani. Ami azért nagyon jól esett ebben a melegben, meg amúgy se ittam sokat az úszás előtt. 
Rövid tartózkodás után aztán újra a vízben találtam magam. Nem nagyon akartam az időt a parton húzni. Újra megküzdöttem az iszapos talajjal, majd az egyre távolodó beszédet hallgatva tempóztam tovább. Megtudtam, hogy nem messze az úszó folyosótól van a víz fenekén egy lelőtt második világháborús gép, valamint egy vicces kis anekdotát is hallhattam a török hódoltság idejéből is. 
Most már a déli part panorámája tárult elém, és ilyenkor már a kaput is látja az ember, ami alatt majd a célba is megérkezünk. Furcsa ezt egész úton látni, de legalább segít az előre jutásban. Látszik Zamárdi fölött az új kilátó, ahova egyszer azért csak fel kéne ugrani, szétnézni kicsit onnan is a magasból. Látszanak Siófok jellegzetes szállodái, a nemrég felállított óriáskerékkel egyetemben. Másik oldalon az M7 völgyhídja, távolabb Boglár hegyei, és Fonyód is, jellegzetes két hegyével, ahonnan a nyaralás emlékei ugranak be rögtön. De most tolni kell, mert már nincs sok hátra. A lengedező szél is elállt, így a víz is szinte tükör sima. Ilyenkor valahogy félelmetes ez a mozdulatlan víztükör. Van benne valami lenyűgöző, ahogy tükröződik benne az egész égbolt, és csak a néhány úszó zavarja meg a felszínét. Délután már nem indultak olyan sokan. Tihanyban lehetett hallani, hogy reggel egyszerre azért elég sokan érkeztek meg egyszerre. Talán jobb is, hogy ebből a tülekedésből azért sikerült már kimaradnom. Elég volt már a sportszerűtlen sporttársakból. Így itt most nyugodtan tudtam a saját kis tempómat húzni. Lassan elfogytak szemből a másik oldalon úszók is. Lezárták az indulást, így már mindenki a vízben van, vagy már kint belőle, aki ezt a napot erre szánta. Voltak olyanok is, akik persze reggel is úsztak, meg délután is. Azért az is szép teljesítmény azért. Nekem sem sok volt már hátra, már lehetett látni azt a helyet, ahol le tették az emberek a lábukat. Én is éreztem már, hogy jó lenne odaérni, mert azért az éjszakai munka után kezdett már merülni az elem. Persze ez a parton jobban elő jön, a vízben ezt annyira azért nem érezni. Aztán egyszer csak ott volt a part a lábam alatt. Megvan! Ez ugrik be talán egyből. A három úszás most sikerült. Innen már csak ki kell menni. Persze azért ez jó kis séta megint, mert még jó  messze a part. Folyamatosan elhaladtam a hajók mellett, és már sokan voltak a vízben a strandolók is. Telt ház volt ezen a napon is a Balatonnál, így itt is volt tömeg rendesen a parton. Aztán kiértem a lépcsőkhöz, majd a chipet leadva az időeredményem is megtudtam. 
Átvettem az emlékeket, pólót is kaptam, volt még nagy méretben megint, úgy látszik ez csak a nagy úszáson ilyen fogyó dolog. Persze ott a több ezer indulóra nem lehet hogyan számolni. Előző évben is teljesítettem már ezt az úszást, és azért folyamatosan gyarapodik az indulók száma, de most itt először lépte át az indulók száma az ezret. Gondolom ezért is jobb a rövidebb távokat is megrendezni, mert így nagyobb induló szám várható. A célban még lehetett különböző frissítőket is inni, volt kakaóscsiga, és különböző gyümölcsök is. Miután mindent végigjártam, felvettem csomagom is a megőrzőből, és indultam is haza. 
Nagy megelégedés tölti el az embert ilyenkor, jó érzés tudni, hogy mire vagyunk képesek. Engem is ez vitt sokszor előre, és ez segített a teljesítésben. Persze a legelső teljesítés emlékét semmi nem múlja fölül, később már lehet tudni, hogy mire vagyunk képesek, de azért ez is ad egy jó kis lökést az embernek.
Végigsétáltam a parton, ami tömve volt emberekkel, kánikula is volt, meg a nyaralás is a főszezonban volt. Az a jó pár átúszó szinte fel sem tűnik ebben a tömegben. Elugrottam még én is egy fagyiért meg egy kis hideg innivalót is szereztem, ami azért jó frissítés volt. Aztán az állomásra érve jött is a vonat éppen, és utazhattam haza, sok emléktől eltelve. Most már tudok jönni szórakozni is a Balatonhoz, a teljesítményemről számot adtam, jöhet a pihenés.


Összegezve:
Mint írtam itt sem tömeggel, sem semmi más kivetni valóval nem találkoztam. Az ár már szinte a szokásosnak volt mondható itt is, mert az a 6000 forint azért csak soknak tűnik itt is. Vonattal érkezve jó kis bemelegítő séta, mire ide ér az ember, de a túrák után azért ez nem volt annyira nagy kihívás. Addig rá lehet hangolódni az úszásra, míg a rajthoz érni. Persze közösségi oldalakon most is lehetett az öbölátúszásos dolgokról itt is olvasni, ami már végképp unalmas volt. Nem védek senkit, meg senki oldalán nem állok, de az emberek kedvét nem kellene elvenni az úszástól, és ezeken az eseményeken való részvételtől. Engem csak az érdekel, hogy érezzem jól maga, hogy a háttérben ki hogy tekeri ki a másik nyakát, az legyen az ő dolguk.
Pozitív volt viszont itt is minden más. Volt ellátás, panaszra nem is lehet okom. Nagy tömeg nem volt, és a kemény úszókkal sem találkoztam, talán az elsők között már sikeresen teljesítették, így nem kellett a vízben attól tartani, hogy valaki a hátamon akar előre jutni. Itt is jó emlékeket és élményeket szereztem. Ismét egy jó úszáson sikerült túljutni, a Balaton megint adott valamit magából.

A számok.
A 4400 métert 2 óra 27 perc alatt teljesítettem, ami 13 perccel jobb volt az előző évhez képest, és ez 29,9 m/perces átlag. Ebből is látszik mennyit jelent, ha nincsenek azok a nagy hullámok. Persze itt a statisztika azért csalóka, mint írtam itt elég sokat gyalogol az ember oda felé, és visszafelé is.

A három úszás csak számok alapján összegezve 13200 méter, 8 óra és 16 perc. Össz. átlag pedig 26,6 m/perces. Ezt sikerült idén kihozni magamból és a Balatonból.

Ha valaki neki szeretne valamelyik távnak vágni, azt csak biztatni tudom. Mindegyik jó élmény tud lenni. Akár nyaralás közben is meg lehet ejteni, ha időjárás miatt úgy halasztják, vagy épp nem halasztják az eseményeket. Készülni mindenki úgy készüljön rá, hogy azért nagyjából tudja azt mire képes. Én csak annyit tudtam, hogy tudok valamennyire úszni, és van kitartásom. A Balatont szeretem, és ki akartam próbálni magam ebben a dologban is.



Mindent összevetve jól éreztem magam mindegyik eseményen, és köszönöm a rendezőknek, hogy segítséget nyújtottak a szervezéssel abban, hogy ezeket az élményeket megélhessem! Páromnak köszönöm, hogy el tudott kísérni két eseményre is. Ismerőseimnek, barátaimnak köszönöm a biztatást, szurkolást és drukkolást! Jól esett, és úszás közben is eszembe jutott, hogy mennyien gondolnak rám.


Sporttársi üdvözlettel!
Ádám Attila

Íródott Tiszadadán, az Úr 2015. esztendejében, Kisasszony havának 11. napján.