2014. április 21., hétfő

Gerecse 50

2014. április 19.

Párszor sikerült már a fent nevezett túrát teljesítenem, és igazából ez volt az első teljesítmény túra is, amin indultam még régebben, csak akkoriban még blogot sem írtam, meg azt se tudtam, hogy le tudok e egyszerre 50 kilométert gyalogolni. Most viszont hárman elszántuk magunkat, hogy nekifutunk ennek a távnak, ami a túraszervezők honlapja szerint a legnépszerűbb teljesítmény túra címet viseli.
Ilyen előfeltételek mellett indultunk neki szombat reggel, és egy kis vonatozás után így érkeztünk meg Tatabányára, majd egy kis séta után már ott is voltunk a Jubileumi parkban, ahol a regisztráció, és egyben a túra rajtja is helyet foglalt. Az előző évekhez hasonlóan elég gördülékenyen ment a nevezés, és miután rendeztük sorainkat, neki is indultunk a távnak.

A rajtvonalon áthaladva regisztráltak is minket, majd a kezünkbe adtak egy kis dobozos teát, valamint egy másfél literes vizet is. A többi túrához hasonlóan ez más volt így egyből, holott a nevezési díj sem volt magasnak mondható. A bemondótól még akkor épp hallottuk, hogy az első ezer ember már meg is kezdte az aznapi teljesítés, és ekkor még csak egy órája volt nyitva a rajt.
A túrán több távból is lehetett választani, idén újdonság volt, hogy kisebb távokból is több szerepelt. Azok közül is sokan válogathattak kedvükre, mi viszont az ötven kilométerest választottuk. Nekünk a jelzések közül így a fehér ponttal jelölt távot kellett teljesíteni, ami az érintett jelzésekkel együtt is szerepelt a különböző helyeken, útbaigazítást adva a túrázóknak. Így haladtunk Tatabányán keresztül, majd az autópálya alatt áthaladva lassacskán emelkedett is utunk, és szépen lassan magunk mögött hagytuk a városi részt és keveredtünk be egyre jobban a természet által övezett vidékbe. Az időjárás jó volt, enyhe idővel és napsütéssel sikerült a napot indítanunk, az előre beharangozott ítéletidő eddig elkerült minket. A PO jelzésen haladtunk így előre, egy kerítés mellett elhaladva, ahol elég szűk kis nyom vezetett minket, de erről is lekanyarodtunk az erdőben, majd a János forráshoz megérkezvén ez első pecsétünket is megkaptuk menetlevelünkbe (3,6 km).

Tovább utunk ugyan úgy a PO jelzésen vezetett, folyamatosan emelkedve a Farkas völgyből felfelé, majd egy kereszteződéshez érve az Arany-lyuk barlang után a S jelzésre váltottunk, és ezen folytattuk utunkat is. Nagyon szép része ez a túrának, nagyjából ezen a részen jártam azelőtt is, amikor a nap emelkedni kezdett egyre feljebb, és a fák ágai között betörő napfény gyönyörű látvánnyal kápráztatta el az arra járó túrázókat. Így haladtunk el több hegy között is, és jutottunk egyre csak feljebb, a völgyes részt is így hagytuk magunk mögött, mikor is a S jelzés mellé csatlakozott a P is, s így ezeken haladtunk még előre egy kicsit, amikor a Puszta templomhoz megérkezvén új ellenőrző pontot érintettünk (11,1 km). Egykoron itt nem is olyan messze a Baji vadászháznál volt az ellenőrző pont, de ez áthelyezésre került. Itt vizet a vízmű által biztosított lajtos kocsiból lehetett szerezni, ez is felüdülés volt a többi túrához mérve, mert nem feltétlenül kellett az ember hátát a tartalék vízkészlettel húzni.
Továbbra a P jelzés mentén haladtunk, természetesen a fehér pont is segített minket a tájékozódásban, elhaladtunk a már említett Baji vadászház mellett, ahol régebben volt pecsételő hely, és az Öreg-Kovács-hegy oldalában felkaptatva haladtunk előre. Az ominózus hegyet megkerülve jutottunk ki egy buszmegállónál a Tardos felé vezető műútra, és a P+ jelzéssel egyetemben erre meneteltünk tovább. A nap sütött ránk, gyönyörű idő volt, a ruhákon is lehetett lazítani, így haladtunk be Tardosra, majd a templom mellett elhaladva megérkeztünk egy vendéglátó ipari egységhez is, ami előtt megkaptuk következő pecsétünket is (16,3 km).
Lehetett itt mindent venni, enni és innivalót, amit csak szeretett volna az ember. Mi azonban csak egy kis szerelékigazításon estünk át, és indultunk is tovább vándorutunkon a Z és K+ közös szakaszán. Így emelkedtünk egyre jobban Tardos felé. A falu másik végén mikor kezdtünk beérkezni, akkor mi is láthattuk, hogy mennyien is zarándokolnak előttünk ezen a részen, és most minket láthattak az utánunk érkezők. Poros úton haladtunk így be az erdőbe, majd a K jelzésre ráállva haladtunk egyre feljebb túránk névadójának a gerincén. Számomra a túra egyik legszebb szakasza következett, nagyon szerettem eddig is ezt a részt, és most sem csalódtam. Nagyon szép, ahogy az ösvényen az ember egyre jobban halad fölfelé, utunkat öreg bükkök szegélyezték, és hangulatos megvilágításban engedték át lombkoronájukon a napfényt. Valahogy olyan csendes ez a rész, a civilizációból így kiszakadva megnyugvást jelentenek az ilyen helyek. Itt is előttünk és utánunk is emberek sereglettek, de akkor is van valami megkapó ezen a helyen, ha valaki teheti, akkor csak úgy is kiránduljon ide egyet, mert megéri. A Mária út is elvezet ezen a szakaszon, és az öreg Sandl-hárson el van helyezve egy vallási emlék. Szép ebben a szakaszban még az, ahogy a hegy fölénk emelkedik, valamint alattunk folytatódik is tovább. Itt-ott nagy sziklák törnek elő oldalából, és a fák között kitekintve átszüremlik a körülöttünk lévő táj képe is. A volt hercegprímási kastély lábánál pedig egy pacit is meglehetett simogatni, aki elég nagy érdeklődést mutatott az arra eljáró zarándokok iránt. Ezután jutottunk be az erdő azon a szakaszára, ahol szedtünk is egy jó adag medvehagymát, majd a táskáinkra felkötve haladtunk tovább. Itt a Kis-Gerecse oldalában szűk kis ösvényen aláereszkedve jutottunk el egy nagy tisztásra, ahol következő ellenőrző pontunk is helyet kapott (22,7 km). Víz természetesen itt is volt, és persze mást is be lehetett szerezni, és sokan kis pihenőt iktattak be itt.
Mi viszont haladtunk tovább a P jelzés mentén, a Kis-Gerecse oldalánál. Az idő kezdett borongóssá válni, és a fák között kitekintve a felhők sötét színe nem sok jót ígért számunkra. Kisvártatva a hozzá tartozó csapadék is megjelent, ahogy a fák között aláereszkedve haladtunk előre. Sokaknak előkerült a hátiszákjából a megfelelő felszerelés, hogy ne nagyon ázzanak meg. Nem volt erős a csapadék, ami minket is érintett, amolyan csendes kis eső volt. Az út porát is elverte legalább, persze attól még nem örültünk neki, hogy vizes ruhában kell haladnunk, a fényképezést is szüneteltetni kellett ezen a szakaszon. Más nem is történt, így jutottunk el Héreg határába, ahol a temető melletti kis réten volt következő ellenőrző pontunk (27,4 km).
Itt aztán még fagyit is ehetett, akinek kedve volt hozzá, de a hűvös időben, meg az esőben nem hiszem, hogy nagy forgalmat bonyolított le az árus. Míg mi felkészültünk az előttünk lévő szakaszra, addig a csapadék is alábbhagyott, majd el is állt, így csak a sötét felhők és a vizes út emlékeztetett már rá, na meg persze a vizes ruháink, amik lassacskán nekikezdhettek a száradásnak. Aki hallott már a Gerecséről, az nagy valószínűség szerint erről a szakaszáról is hallott már a túrának. Rövid szakasz állt most előttünk, de annál ismertebb, ami nem volt más, mint a Bánya-hegy néven emlegetett szakasz, amikor is a Halyagos-hegy csúcsához kellett felmászni. Z jelzés mentén vágtunk neki ennek a szakasznak, kis emelkedő után egy kis ereszkedés is következett, majd a fák közé beérve jött az első emelkedő, ami bemelegített minket a ránk váró következő szakaszra. Az eső itt nem sokat rontott az előrejutás nehézségén, volt időszak, mikor a hegyoldalban lévő út eléggé sáros volt, és a mocsárrá változott úton nem volt egyszerű a feljutás. Viszont lassan de biztosan, azért csak sikerült haladnunk felfelé. Persze ezt is könnyebb leírni, mint végigmenni ezen a szakaszon, de azért nem olyan vészes, hogy ne lehetne teljesíteni. Érdekes ez a rész, mert itt nem sok beszélgetést lehet hallani a többi túrázótól, sokan itt az előre jutásra koncentrálnak, és csak az erősen légzés által keltett hangokat lehet hallani. Végül a felső szakaszt is sikerült elérni, a meredek rész egyre csak szelídült, és a légzésünk is kezdett visszaállni, így jutottunk el a következő ellenőrző ponthoz (29,5 km).
Itt aztán lehetett még fújtatni egy nagyot, szereléket igazgatni, inni, enni, majd indulni tovább. túránk legnehezebbnek mondható részén így jutottunk mi is tovább, és kezdtük meg a hátralévő rész teljesítését. Első szakaszunk az erdők közötti ösvényen vezetett a K jelzés mentén. Folyamatosan lefelé tartva haladtunk előre. Nem volt nagyon meredek rész, de azért ezt is megérzi már az ember lába. A Bánya-hegy és a Halyagos találkozásánál vezetett el az utunk. Elhaladtunk a Fekete-hegy mellett, majd a Pörös-hegy következett, végül sűrűn benőtt bozótos után jutottunk ki egy nyílt mezős részre, és vettük célba a Vértestolna felé tartó műutat, ahol egy kis pihenő volt beiktatva, mert ezen a részen zsíroskenyeret osztanak, valamint szódát hozzá kísérőnek. Ezen a részen is szemerkélő esőben volt részünk. A kis megálló után viszont újra bevetettük magunk az erdőbe, és továbbra is a K jelzés mentén haladtunk . Ez a rész a Pes-kő-hegy oldalában vezetett útvonal volt, ami mint eddig is, szépen óvatosan lefelé vezetett. Kicsit monoton is ez a rész, az előző szakasz eseménydús etapjai után, itt mindenki csak gyűri a kilométereket. Persze ilyen is kell, de a vízhólyagok ezen a részen már kezdtek nálam jelentkezni. Nem is lett volna ezzel gond, ha az előző túrákon nem lett volna ugyan ilyen gondom, de most újra azok a helyek kezdtek elég érzékenyek lenni, így óvatosabban és odafigyelve kellett menetelnem. A végtelennek tűnő út szinte sohasem akart elfogyni a lábunk alól, de végül nagy nehezen csak sikerült elérkeznünk Koldusszállásra, ahol következő pontunk volt (40 km).
Itt már sokan tipegtek-topogtak, sok elcsigázott túrázót láttunk, sokan mentek úgy tovább, hogy látszott, nem valami természetes a járásuk. A hólyagjaimat én is próbáltam óvni, és nekem is néha döcögősre sikeredett a járás, de elindultunk. A S jelzés mentén vezetett utunk, így haladtunk el a Bika-rét mellett, eleinte viszonylag sík terepen, de később elég szép emelkedőbe kezdett utunk, s szerpentinszerűen gyalogoltunk egyre feljebb a hegy oldalában. Eléggé fárasztó és kicsit már kedvrontó volt, ahogy egyre jobban haladtunk felfelé, kanyar kanyart követtett, és szinte soha véget nem érően tekergett utunk a hegy oldalában. De ez a szakasz nem volt azért olyan hosszú, csak ha fárad az ember és kezd nyűgös lenni, akkor már minden jobban terheli, és egyre érzékenyebbé teszi. Végül mégis csak vége lett, és a volt Kis-réti vadászháznál meg is érkeztünk következő ellenőrző pontunkhoz, ahol a pecsét mellé műzliszelet is járt (42,2 km).
Innen szépen lefelé vettük az irányt a S□ jelzés mentén. Ez is elég fárasztó tud lenni. Ha az ember azt hiszi, hogy felfelé nehéz menni, akkor rájön, hogy a lefelékkel több gondja adódik. A cipőben a lábujjak előre csúszva elkezdenek nyomódni, és a térd is eléggé sok terhelést kap ilyen esetekben. Megállni viszont nem lehetett. Már csak azért sem, mert akkor sose ér be az ember, a másik dolog meg az volt, hogy mögöttünk elég szépen kezdtek gyülekezni a fekete fellegek, s fény- és hanghatás kíséretében egyre közeledett felénk a vihar. Mint Mordor sötét fellegei elől menekülő emberek, mi is úgy próbáltunk messzebb kerülni a közeledő ítélet elől, de nem volt menekvés. Egyre közelebbről jött a dörgés. Lefelé haladtunk, ami nem igazán esett jól, főleg, hogy az egyik hólyagom itt megadta magát, és így még nehézkesebb volt az előre jutás. Ránk még sütött a nap, és ez még valószerűtlenebbé tette az egész helyzetünket. Az időnként elég erősen benőtt, és szúrós növényzettel kísért túristaúton sem volt valami jó az előre haladás. Időközben viszont az egyre erősödő autópálya hangja is segített a nehézségek leküzdésében, mert tudtuk hogy közeledünk az ellenőrző pontunk felé. Egy sűrű ösvény közül kibújva ki is értünk egy aszfaltozott részre, ami el is vezetett minket a pár méterre lévő ponthoz (44,7 km).
Megkaptuk pecsétjeinket is, meg az áldást is a nyakunkba. Amint eltettük papírjainkat, minden átmenet nélkül elkezdett szakadni az eső. Ez már nem olyan langyos és csendes eső volt, mint amihez korábban szerencsénk volt, hanem jó hideg zápor. Szakadt is rendesen, mi pedig a Panoráma úton fölfelé kaptatva haladtunk tovább. Szemből jöttek le a kocsik egymás után, képzelem, miket gondolhattak rólunk. Sok sorstárs is haladt velünk fölfelé, így jó páran megtapasztalhatták ezt az élményt is. Vicces az egészben az, hogy pár évvel korábban pontosan ugyan ez zajlódott le ezen a részen. Akkor is ettől az ellenőrző ponttól sikerült szakadó esőben a Turul szobor felé kaptatni. Emlékeztem is, hogy ez is egy hosszú szakasznak mondható már ilyenkor. A víz szép lassan elkezdett az aszfalt szélén folyni, mert annyi gyűlt belőle össze. Szerencsére a ruhám attól még hogy ázott, nem fáztam. Ilyenkor azért jól jön a polár. A lábam is óvtam eleinte, de akkor éreztem, hogy egy másik helyen kezdem túlterhelni, így nem volt mit tenni, rendesen kellett lépdelnem. Ez csak az első pár lépésnél volt rossz, aztán hozzászokott a lábam, és már nem is volt olyan vészes. Ekkor már nem is akartam ezzel az egésszel törődni, és elkezdtem a környéket lesegetni. Kis házak mellett mentünk el, volt ahol még valami buli féle is volt. A távolban egyre durvább felhőszakadás képe bontakozott ki előttünk, és az Alsógallai rész mögött már szinte nem is lehetett látni semmit a vízfüggöny miatt. Így még szerencsésnek is mondhattuk magunkat, hogy a vihar széle kapott el minket, pedig ez sem volt leányálom. A tatai rész felé tekintve pedig látni lehetett, hogy volt olyan rész, ami napsütésben fürdött. A tavaszi időjárás nem is hazudtolta meg magát. Volt olyan rész ahol már nevettem az egészen, mert igazából ez is csak víz volt, ami a nyakunkba hullt, és ennél nagyobb baja ne is legyen az embernek a túrán. Még egy élménnyel lettünk így gazdagabbak, és elmondhattuk, hogy mi is áztunk. A Turul pedig egyszer csak már ott volt előttünk. A pecsétünket az esőbeállónál megkaptuk, s mentünk, hogy lenézzünk még a városra, és a környező vidékre, mert a kilátást a fák itt takarták előttünk (46,9 km).
Amikor befejeztük a nézelődést egyszer csak elkezdett csendesedni az eső, és lassacskán el is állt. Mi pedig megkezdtük menetelésünket a lépcsőkön lefelé. Volt olyan év, hogy megszámoltam, de most nem törődtem vele, csak jöttek egyik a másik után, a P jelzéstől kísérve. Így, hogy az eső is elállt, és elkezdtem száradni, már nem is volt olyan kilátástalan a helyzet. Igazából már csak le kellett jutni a városba, és ezzel a szinteknek így lassan vége is szakad. Azért volt még egy-két hely, hol lépcső nem volt, hanem a lejtős úton kellett lefelé haladni, ami azért nem esett olyan jól. Időnként mikor megálltam, akkor látszott, hogy a lábam a nagy óvatoskodásban azért sikerült megerőltetni, mert a térdeim remegtek, mint az a bizonyos nyárfalevél, mikor a szél citeráz rajtuk. Végül csak leértünk, és elhaladván az autópálya alatt már megszelídült az út lejtése is, és a közeli emeletes házak között találtuk magunkat. Innen már nem volt más hátra, mint eljutni a Jubileumi parkba, ahol a cél várt már minket. De azért még egy kicsit odáig is kellett menetelni, de itt már semmivel sem törődtünk, és mint sok kis ázott veréb, úgy haladtunk folyamatosan célunk felé, a többi túrázóval egyetemben. Végül egy kanyar után elénk is bukkant célunk, és a célban újra regisztrálhattuk vonalkóddal ellátott menetleveleinket (49 km).
Sajnos csak kitűzőt kaptunk, mert mint kiderül, az emléklapok elfogytak, mivel azt majd az oldalról letöltve nyomtathatjuk majd ki magunknak. Ennek nem más volt az oka, mint az, hogy rekordot döntött az indulók száma, és több mint 7000 túrázó volt, aki rajthoz állt a Gerecse túrán, valamelyik táv egyikén. Kaptunk még almát, és a leadott műanyag flakonért túrórudit is. Sokat aztán nem is vártunk, mert a sötét felhők Szár felől egyre jobban közelítettek, és nem akartunk még egyszer megázni. Így eltrappoltunk még a vasútállomásra, aztán egyszer csak jött is a vonat, amivel már szerencsésen hazaértünk. Útközben lehetett még hallani, ahogy az eső kopog a vonaton, de ez már szerencsére nem minket áztatott.

Most kellene egy összegzést írnom a túráról, de az érzések vegyesek. Ami a negatív dolgot illeti, az csak abból adódik, hogy a lábamnak sikerült szépen gajra mennie. A másik meg az, hogy nem kaptunk oklevelet végül, mert elfogyott. Igaz ezek egyéni problémák, és nem is olyan eget verőek. Pozitív dolog viszont sok van. Ez egy teljesítmény túra, nem pedig vakáció, így lehetnek kellemetlenségek is, de ugye ami nem öl meg… Látszott, hogy a szervezőknek nem az első túrája volt, és tudták is, hogy felkapott, és gondolom a sok tapasztalat idővel ide vezetett. A rajtban is sokan segítettek a regisztrációban, ezért is lehetett gyorsabban haladnunk, legalábbis mikor mi indultunk egész gyors volt ez a folyamat. A befejezés is hasonló gyorsasággal zajlott. A pontokon volt ellátás, és ivóvízről is gondoskodtak ott, ahol más lehetőség nem volt a pótlásra. A több táv is csalogatta a túrázókat, aki úgy gondolta, hogy a hosszabb távval nem birkózik meg, az választhatott kisebb útvonalat is. A pénzünkért egész sok mindent kaptunk, így ár/érték arányban egész jónak mondanám ezt a túrát. Mindig eszemben van, hogy volt olyan eset, hogy ugyan ennyi nevezési díjért egy kenyértésztából készült pogácsa volt a célban a jutalom. Itt menetközben láttak el minket. A kenyér is friss volt, amit adtak. Ami a túrázók szempontjából vízválasztó lehet, az a tömeg. A rendezőknek ez biztos nagy siker, de az indulók között meglehet van olyan, akinek nem tetszik. Itt választania kell az embernek, én ebben nem is szeretnék ítéletet mondani. Egyszer viszont aki teheti, az induljon el a túrán, mert érdekes és élménydús tud azért lenni. Az időjárással meg nincs mit kezdeni, ez az évszaknak megfelelő volt, nézni kell az előjelzést, és aki úgy gondolja, hogy ez nem bevállalható, az nem jön el. Mindenesetre élményekben gazadagon tértünk haza, jól éreztük magunkat, emberpróbáló kis túra ez.


Köszönet a rendezőknek a profi lebonyolításért, a kedvességért, és a szervezésért! Azért akármit is mondunk, egy ilyen túrát tudni kell így megszervezni, mert különben nem menne ilyen gördülékenyen.
Köszönet illeti a két túratársat is, akikkel együtt róttuk a kilométereket, jó társaságban, vidáman telt a nap, valamint nagy gratuláció nekik is a sikeres teljesítésért! Azt hiszem mindenki nyugodtan lehet büszke erre a jelvényre, amire szert tettünk ezen a napon.

Sporttársi üdvözlettel!
Ádám Attila


2014. április 21.

Ui: így Húsvét alkalmából minden kedves olvasómnak kellemes ünnepeket kívánok!


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése