Gerecse 50

2014. április 19.

Párszor sikerült már a fent nevezett túrát teljesítenem, és igazából ez volt az első teljesítmény túra is, amin indultam még régebben, csak akkoriban még blogot sem írtam, meg azt se tudtam, hogy le tudok e egyszerre 50 kilométert gyalogolni. Most viszont hárman elszántuk magunkat, hogy nekifutunk ennek a távnak, ami a túraszervezők honlapja szerint a legnépszerűbb teljesítmény túra címet viseli.

Ilyen előfeltételek mellett indultunk neki szombat reggel, és egy kis vonatozás után így érkeztünk meg Tatabányára, majd egy kis séta után már ott is voltunk a Jubileumi parkban, ahol a regisztráció, és egyben a túra rajtja is helyet foglalt. Az előző évekhez hasonlóan elég gördülékenyen ment a nevezés, és miután rendeztük sorainkat, neki is indultunk a távnak.

A rajtvonalon áthaladva regisztráltak is minket, majd a kezünkbe adtak egy kis dobozos teát, valamint egy másfél literes vizet is. A többi túrához hasonlóan ez más volt így egyből, holott a nevezési díj sem volt magasnak mondható. A bemondótól még akkor épp hallottuk, hogy az első ezer ember már meg is kezdte az aznapi teljesítés, és ekkor még csak egy órája volt nyitva a rajt.

A túrán több távból is lehetett választani, idén újdonság volt, hogy kisebb távokból is több szerepelt. Azok közül is sokan válogathattak kedvükre, mi viszont az ötven kilométerest választottuk. Nekünk a jelzések közül így a fehér ponttal jelölt távot kellett teljesíteni, ami az érintett jelzésekkel együtt is szerepelt a különböző helyeken, útbaigazítást adva a túrázóknak. Így haladtunk Tatabányán keresztül, majd az autópálya alatt áthaladva lassacskán emelkedett is utunk, és szépen lassan magunk mögött hagytuk a városi részt és keveredtünk be egyre jobban a természet által övezett vidékbe. Az időjárás jó volt, enyhe idővel és napsütéssel sikerült a napot indítanunk, az előre beharangozott ítéletidő eddig elkerült minket. A PO jelzésen haladtunk így előre, egy kerítés mellett elhaladva, ahol elég szűk kis nyom vezetett minket, de erről is lekanyarodtunk az erdőben, majd a János forráshoz megérkezvén ez első pecsétünket is megkaptuk menetlevelünkbe (3,6 km).

Tovább utunk ugyan úgy a PO jelzésen vezetett, folyamatosan emelkedve a Farkas völgyből felfelé, majd egy kereszteződéshez érve az Arany-lyuk barlang után a S jelzésre váltottunk, és ezen folytattuk utunkat is. Nagyon szép része ez a túrának, nagyjából ezen a részen jártam azelőtt is, amikor a nap emelkedni kezdett egyre feljebb, és a fák ágai között betörő napfény gyönyörű látvánnyal kápráztatta el az arra járó túrázókat. Így haladtunk el több hegy között is, és jutottunk egyre csak feljebb, a völgyes részt is így hagytuk magunk mögött, mikor is a S jelzés mellé csatlakozott a P is, s így ezeken haladtunk még előre egy kicsit, amikor a Puszta templomhoz megérkezvén új ellenőrző pontot érintettünk (11,1 km). Egykoron itt nem is olyan messze a Baji vadászháznál volt az ellenőrző pont, de ez áthelyezésre került. Itt vizet a vízmű által biztosított lajtos kocsiból lehetett szerezni, ez is felüdülés volt a többi túrához mérve, mert nem feltétlenül kellett az ember hátát a tartalék vízkészlettel húzni.

Továbbra a P jelzés mentén haladtunk, természetesen a fehér pont is segített minket a tájékozódásban, elhaladtunk a már említett Baji vadászház mellett, ahol régebben volt pecsételő hely, és az Öreg-Kovács-hegy oldalában felkaptatva haladtunk előre. Az ominózus hegyet megkerülve jutottunk ki egy buszmegállónál a Tardos felé vezető műútra, és a P+ jelzéssel egyetemben erre meneteltünk tovább. A nap sütött ránk, gyönyörű idő volt, a ruhákon is lehetett lazítani, így haladtunk be Tardosra, majd a templom mellett elhaladva megérkeztünk egy vendéglátó ipari egységhez is, ami előtt megkaptuk következő pecsétünket is (16,3 km).

Lehetett itt mindent venni, enni és innivalót, amit csak szeretett volna az ember. Mi azonban csak egy kis szerelékigazításon estünk át, és indultunk is tovább vándorutunkon a Z és K+ közös szakaszán. Így emelkedtünk egyre jobban Tardos felé. A falu másik végén mikor kezdtünk beérkezni, akkor mi is láthattuk, hogy mennyien is zarándokolnak előttünk ezen a részen, és most minket láthattak az utánunk érkezők. Poros úton haladtunk így be az erdőbe, majd a K jelzésre ráállva haladtunk egyre feljebb túránk névadójának a gerincén. Számomra a túra egyik legszebb szakasza következett, nagyon szerettem eddig is ezt a részt, és most sem csalódtam. Nagyon szép, ahogy az ösvényen az ember egyre jobban halad fölfelé, utunkat öreg bükkök szegélyezték, és hangulatos megvilágításban engedték át lombkoronájukon a napfényt. Valahogy olyan csendes ez a rész, a civilizációból így kiszakadva megnyugvást jelentenek az ilyen helyek. Itt is előttünk és utánunk is emberek sereglettek, de akkor is van valami megkapó ezen a helyen, ha valaki teheti, akkor csak úgy is kiránduljon ide egyet, mert megéri. A Mária út is elvezet ezen a szakaszon, és az öreg Sandl-hárson el van helyezve egy vallási emlék. Szép ebben a szakaszban még az, ahogy a hegy fölénk emelkedik, valamint alattunk folytatódik is tovább. Itt-ott nagy sziklák törnek elő oldalából, és a fák között kitekintve átszüremlik a körülöttünk lévő táj képe is. A volt hercegprímási kastély lábánál pedig egy pacit is meglehetett simogatni, aki elég nagy érdeklődést mutatott az arra eljáró zarándokok iránt. Ezután jutottunk be az erdő azon a szakaszára, ahol szedtünk is egy jó adag medvehagymát, majd a táskáinkra felkötve haladtunk tovább. Itt a Kis-Gerecse oldalában szűk kis ösvényen aláereszkedve jutottunk el egy nagy tisztásra, ahol következő ellenőrző pontunk is helyet kapott (22,7 km). Víz természetesen itt is volt, és persze mást is be lehetett szerezni, és sokan kis pihenőt iktattak be itt.

Mi viszont haladtunk tovább a P jelzés mentén, a Kis-Gerecse oldalánál. Az idő kezdett borongóssá válni, és a fák között kitekintve a felhők sötét színe nem sok jót ígért számunkra. Kisvártatva a hozzá tartozó csapadék is megjelent, ahogy a fák között aláereszkedve haladtunk előre. Sokaknak előkerült a hátiszákjából a megfelelő felszerelés, hogy ne nagyon ázzanak meg. Nem volt erős a csapadék, ami minket is érintett, amolyan csendes kis eső volt. Az út porát is elverte legalább, persze attól még nem örültünk neki, hogy vizes ruhában kell haladnunk, a fényképezést is szüneteltetni kellett ezen a szakaszon. Más nem is történt, így jutottunk el Héreg határába, ahol a temető melletti kis réten volt következő ellenőrző pontunk (27,4 km).

Itt aztán még fagyit is ehetett, akinek kedve volt hozzá, de a hűvös időben, meg az esőben nem hiszem, hogy nagy forgalmat bonyolított le az árus. Míg mi felkészültünk az előttünk lévő szakaszra, addig a csapadék is alábbhagyott, majd el is állt, így csak a sötét felhők és a vizes út emlékeztetett már rá, na meg persze a vizes ruháink, amik lassacskán nekikezdhettek a száradásnak. Aki hallott már a Gerecséről, az nagy valószínűség szerint erről a szakaszáról is hallott már a túrának. Rövid szakasz állt most előttünk, de annál ismertebb, ami nem volt más, mint a Bánya-hegy néven emlegetett szakasz, amikor is a Halyagos-hegy csúcsához kellett felmászni. Z jelzés mentén vágtunk neki ennek a szakasznak, kis emelkedő után egy kis ereszkedés is következett, majd a fák közé beérve jött az első emelkedő, ami bemelegített minket a ránk váró következő szakaszra. Az eső itt nem sokat rontott az előrejutás nehézségén, volt időszak, mikor a hegyoldalban lévő út eléggé sáros volt, és a mocsárrá változott úton nem volt egyszerű a feljutás. Viszont lassan de biztosan, azért csak sikerült haladnunk felfelé. Persze ezt is könnyebb leírni, mint végigmenni ezen a szakaszon, de azért nem olyan vészes, hogy ne lehetne teljesíteni. Érdekes ez a rész, mert itt nem sok beszélgetést lehet hallani a többi túrázótól, sokan itt az előre jutásra koncentrálnak, és csak az erősen légzés által keltett hangokat lehet hallani. Végül a felső szakaszt is sikerült elérni, a meredek rész egyre csak szelídült, és a légzésünk is kezdett visszaállni, így jutottunk el a következő ellenőrző ponthoz (29,5 km).

Itt aztán lehetett még fújtatni egy nagyot, szereléket igazgatni, inni, enni, majd indulni tovább. túránk legnehezebbnek mondható részén így jutottunk mi is tovább, és kezdtük meg a hátralévő rész teljesítését. Első szakaszunk az erdők közötti ösvényen vezetett a K jelzés mentén. Folyamatosan lefelé tartva haladtunk előre. Nem volt nagyon meredek rész, de azért ezt is megérzi már az ember lába. A Bánya-hegy és a Halyagos találkozásánál vezetett el az utunk. Elhaladtunk a Fekete-hegy mellett, majd a Pörös-hegy következett, végül sűrűn benőtt bozótos után jutottunk ki egy nyílt mezős részre, és vettük célba a Vértestolna felé tartó műutat, ahol egy kis pihenő volt beiktatva, mert ezen a részen zsíroskenyeret osztanak, valamint szódát hozzá kísérőnek. Ezen a részen is szemerkélő esőben volt részünk. A kis megálló után viszont újra bevetettük magunk az erdőbe, és továbbra is a K jelzés mentén haladtunk . Ez a rész a Pes-kő-hegy oldalában vezetett útvonal volt, ami mint eddig is, szépen óvatosan lefelé vezetett. Kicsit monoton is ez a rész, az előző szakasz eseménydús etapjai után, itt mindenki csak gyűri a kilométereket. Persze ilyen is kell, de a vízhólyagok ezen a részen már kezdtek nálam jelentkezni. Nem is lett volna ezzel gond, ha az előző túrákon nem lett volna ugyan ilyen gondom, de most újra azok a helyek kezdtek elég érzékenyek lenni, így óvatosabban és odafigyelve kellett menetelnem. A végtelennek tűnő út szinte sohasem akart elfogyni a lábunk alól, de végül nagy nehezen csak sikerült elérkeznünk Koldusszállásra, ahol következő pontunk volt (40 km).

Itt már sokan tipegtek-topogtak, sok elcsigázott túrázót láttunk, sokan mentek úgy tovább, hogy látszott, nem valami természetes a járásuk. A hólyagjaimat én is próbáltam óvni, és nekem is néha döcögősre sikeredett a járás, de elindultunk. A S jelzés mentén vezetett utunk, így haladtunk el a Bika-rét mellett, eleinte viszonylag sík terepen, de később elég szép emelkedőbe kezdett utunk, s szerpentinszerűen gyalogoltunk egyre feljebb a hegy oldalában. Eléggé fárasztó és kicsit már kedvrontó volt, ahogy egyre jobban haladtunk felfelé, kanyar kanyart követtett, és szinte soha véget nem érően tekergett utunk a hegy oldalában. De ez a szakasz nem volt azért olyan hosszú, csak ha fárad az ember és kezd nyűgös lenni, akkor már minden jobban terheli, és egyre érzékenyebbé teszi. Végül mégis csak vége lett, és a volt Kis-réti vadászháznál meg is érkeztünk következő ellenőrző pontunkhoz, ahol a pecsét mellé műzliszelet is járt (42,2 km).

Innen szépen lefelé vettük az irányt a S□ jelzés mentén. Ez is elég fárasztó tud lenni. Ha az ember azt hiszi, hogy felfelé nehéz menni, akkor rájön, hogy a lefelékkel több gondja adódik. A cipőben a lábujjak előre csúszva elkezdenek nyomódni, és a térd is eléggé sok terhelést kap ilyen esetekben. Megállni viszont nem lehetett. Már csak azért sem, mert akkor sose ér be az ember, a másik dolog meg az volt, hogy mögöttünk elég szépen kezdtek gyülekezni a fekete fellegek, s fény- és hanghatás kíséretében egyre közeledett felénk a vihar. Mint Mordor sötét fellegei elől menekülő emberek, mi is úgy próbáltunk messzebb kerülni a közeledő ítélet elől, de nem volt menekvés. Egyre közelebbről jött a dörgés. Lefelé haladtunk, ami nem igazán esett jól, főleg, hogy az egyik hólyagom itt megadta magát, és így még nehézkesebb volt az előre jutás. Ránk még sütött a nap, és ez még valószerűtlenebbé tette az egész helyzetünket. Az időnként elég erősen benőtt, és szúrós növényzettel kísért túristaúton sem volt valami jó az előre haladás. Időközben viszont az egyre erősödő autópálya hangja is segített a nehézségek leküzdésében, mert tudtuk hogy közeledünk az ellenőrző pontunk felé. Egy sűrű ösvény közül kibújva ki is értünk egy aszfaltozott részre, ami el is vezetett minket a pár méterre lévő ponthoz (44,7 km).

Megkaptuk pecsétjeinket is, meg az áldást is a nyakunkba. Amint eltettük papírjainkat, minden átmenet nélkül elkezdett szakadni az eső. Ez már nem olyan langyos és csendes eső volt, mint amihez korábban szerencsénk volt, hanem jó hideg zápor. Szakadt is rendesen, mi pedig a Panoráma úton fölfelé kaptatva haladtunk tovább. Szemből jöttek le a kocsik egymás után, képzelem, miket gondolhattak rólunk. Sok sorstárs is haladt velünk fölfelé, így jó páran megtapasztalhatták ezt az élményt is. Vicces az egészben az, hogy pár évvel korábban pontosan ugyan ez zajlódott le ezen a részen. Akkor is ettől az ellenőrző ponttól sikerült szakadó esőben a Turul szobor felé kaptatni. Emlékeztem is, hogy ez is egy hosszú szakasznak mondható már ilyenkor. A víz szép lassan elkezdett az aszfalt szélén folyni, mert annyi gyűlt belőle össze. Szerencsére a ruhám attól még hogy ázott, nem fáztam. Ilyenkor azért jól jön a polár. A lábam is óvtam eleinte, de akkor éreztem, hogy egy másik helyen kezdem túlterhelni, így nem volt mit tenni, rendesen kellett lépdelnem. Ez csak az első pár lépésnél volt rossz, aztán hozzászokott a lábam, és már nem is volt olyan vészes. Ekkor már nem is akartam ezzel az egésszel törődni, és elkezdtem a környéket lesegetni. Kis házak mellett mentünk el, volt ahol még valami buli féle is volt. A távolban egyre durvább felhőszakadás képe bontakozott ki előttünk, és az Alsógallai rész mögött már szinte nem is lehetett látni semmit a vízfüggöny miatt. Így még szerencsésnek is mondhattuk magunkat, hogy a vihar széle kapott el minket, pedig ez sem volt leányálom. A tatai rész felé tekintve pedig látni lehetett, hogy volt olyan rész, ami napsütésben fürdött. A tavaszi időjárás nem is hazudtolta meg magát. Volt olyan rész ahol már nevettem az egészen, mert igazából ez is csak víz volt, ami a nyakunkba hullt, és ennél nagyobb baja ne is legyen az embernek a túrán. Még egy élménnyel lettünk így gazdagabbak, és elmondhattuk, hogy mi is áztunk. A Turul pedig egyszer csak már ott volt előttünk. A pecsétünket az esőbeállónál megkaptuk, s mentünk, hogy lenézzünk még a városra, és a környező vidékre, mert a kilátást a fák itt takarták előttünk (46,9 km).

Amikor befejeztük a nézelődést egyszer csak elkezdett csendesedni az eső, és lassacskán el is állt. Mi pedig megkezdtük menetelésünket a lépcsőkön lefelé. Volt olyan év, hogy megszámoltam, de most nem törődtem vele, csak jöttek egyik a másik után, a P jelzéstől kísérve. Így, hogy az eső is elállt, és elkezdtem száradni, már nem is volt olyan kilátástalan a helyzet. Igazából már csak le kellett jutni a városba, és ezzel a szinteknek így lassan vége is szakad. Azért volt még egy-két hely, hol lépcső nem volt, hanem a lejtős úton kellett lefelé haladni, ami azért nem esett olyan jól. Időnként mikor megálltam, akkor látszott, hogy a lábam a nagy óvatoskodásban azért sikerült megerőltetni, mert a térdeim remegtek, mint az a bizonyos nyárfalevél, mikor a szél citeráz rajtuk. Végül csak leértünk, és elhaladván az autópálya alatt már megszelídült az út lejtése is, és a közeli emeletes házak között találtuk magunkat. Innen már nem volt más hátra, mint eljutni a Jubileumi parkba, ahol a cél várt már minket. De azért még egy kicsit odáig is kellett menetelni, de itt már semmivel sem törődtünk, és mint sok kis ázott veréb, úgy haladtunk folyamatosan célunk felé, a többi túrázóval egyetemben. Végül egy kanyar után elénk is bukkant célunk, és a célban újra regisztrálhattuk vonalkóddal ellátott menetleveleinket (49 km).

Sajnos csak kitűzőt kaptunk, mert mint kiderül, az emléklapok elfogytak, mivel azt majd az oldalról letöltve nyomtathatjuk majd ki magunknak. Ennek nem más volt az oka, mint az, hogy rekordot döntött az indulók száma, és több mint 7000 túrázó volt, aki rajthoz állt a Gerecse túrán, valamelyik táv egyikén. Kaptunk még almát, és a leadott műanyag flakonért túrórudit is. Sokat aztán nem is vártunk, mert a sötét felhők Szár felől egyre jobban közelítettek, és nem akartunk még egyszer megázni. Így eltrappoltunk még a vasútállomásra, aztán egyszer csak jött is a vonat, amivel már szerencsésen hazaértünk. Útközben lehetett még hallani, ahogy az eső kopog a vonaton, de ez már szerencsére nem minket áztatott.

Most kellene egy összegzést írnom a túráról, de az érzések vegyesek. Ami a negatív dolgot illeti, az csak abból adódik, hogy a lábamnak sikerült szépen gajra mennie. A másik meg az, hogy nem kaptunk oklevelet végül, mert elfogyott. Igaz ezek egyéni problémák, és nem is olyan eget verőek. Pozitív dolog viszont sok van. Ez egy teljesítmény túra, nem pedig vakáció, így lehetnek kellemetlenségek is, de ugye ami nem öl meg… Látszott, hogy a szervezőknek nem az első túrája volt, és tudták is, hogy felkapott, és gondolom a sok tapasztalat idővel ide vezetett. A rajtban is sokan segítettek a regisztrációban, ezért is lehetett gyorsabban haladnunk, legalábbis mikor mi indultunk egész gyors volt ez a folyamat. A befejezés is hasonló gyorsasággal zajlott. A pontokon volt ellátás, és ivóvízről is gondoskodtak ott, ahol más lehetőség nem volt a pótlásra. A több táv is csalogatta a túrázókat, aki úgy gondolta, hogy a hosszabb távval nem birkózik meg, az választhatott kisebb útvonalat is. A pénzünkért egész sok mindent kaptunk, így ár/érték arányban egész jónak mondanám ezt a túrát. Mindig eszemben van, hogy volt olyan eset, hogy ugyan ennyi nevezési díjért egy kenyértésztából készült pogácsa volt a célban a jutalom. Itt menetközben láttak el minket. A kenyér is friss volt, amit adtak. Ami a túrázók szempontjából vízválasztó lehet, az a tömeg. A rendezőknek ez biztos nagy siker, de az indulók között meglehet van olyan, akinek nem tetszik. Itt választania kell az embernek, én ebben nem is szeretnék ítéletet mondani. Egyszer viszont aki teheti, az induljon el a túrán, mert érdekes és élménydús tud azért lenni. Az időjárással meg nincs mit kezdeni, ez az évszaknak megfelelő volt, nézni kell az előjelzést, és aki úgy gondolja, hogy ez nem bevállalható, az nem jön el. Mindenesetre élményekben gazadagon tértünk haza, jól éreztük magunkat, emberpróbáló kis túra ez.

Köszönet a rendezőknek a profi lebonyolításért, a kedvességért, és a szervezésért! Azért akármit is mondunk, egy ilyen túrát tudni kell így megszervezni, mert különben nem menne ilyen gördülékenyen.

Köszönet illeti a két túratársat is, akikkel együtt róttuk a kilométereket, jó társaságban, vidáman telt a nap, valamint nagy gratuláció nekik is a sikeres teljesítésért! Azt hiszem mindenki nyugodtan lehet büszke erre a jelvényre, amire szert tettünk ezen a napon.

Sporttársi üdvözlettel!

Ádám Attila

2014. április 21.

Ui: így Húsvét alkalmából minden kedves olvasómnak kellemes ünnepeket kívánok!

Gyermekvasút 20

2014. április 12.

Minden keskeny nyomközű vasútnak van az országban napja. A Széchenyi-hegyi Gyermekvasútnak idén április 12.-én volt a kisvasúti napja. Ez alkalomból túrát is szerveztek a környékén. Ez hívogatott minket is ezen a szombati napon.

Egy gyors vonatozás a Délibe, majd a 21-es busszal föl a hegyre, és már ott is találtuk magunkat a rajtnak helyet adó iskolában. Regisztrációval is hamar végeztünk. Ahhoz képest, hogy Budapest Kupás sorozat része volt, elég kevesen sorakoztak ebben a reggeli órában a rajtban. Köszönhető volt ez szerintem annak, hogy másik túrán is részt lehetett venni a környéken, valamint a gyerekkel a kisebb távon indulók még nem értek ide.

A menetleveleinket átvettük, és nekiálltunk négyesünk, a táv megtételének. Hűvös volt az idő, hiába sütött a nap, annyira még nem volt átütő ereje, nem hiába szeszélyes a tavaszi időjárás. A magasabb helyeken azért a szél is fújdogált, és az is csökkentette a hőérzetet. A Z jelzésen megindulva vágtunk neki az útnak. A sínek mellett bandukolva az Eötvös úton átkelve már ott is volt az első ellenőrző pontunk is (0,5 km).

Innen megkezdtük ereszkedésünket. Normafától a városra letekintve azt jó nagy pára övezte. A nap ereje nem volt olyan, hogy fel tudta volna szárítani, és a távolbalátás így nem is volt nagy, de azért sok részletet ki lehetett venni az ismerős tájban. Folyamatosan haladtunk lefelé a Z jelzésen, mígnem a következő ellenőrző pontunkat is el nem értük a Kossuth-emlékműnél (1,6 km). Netes böngészéseim során találtam meg egy bejegyzést, miszerint az emlékművet Kossuth nem messze történt elfogására emlékezve emelték 1913-ban, Budapesten ez volt a legelső Kossuth szobor.

Innen jelzetlen úton folytattuk túránkat, még mindig lefelé tartva. Az aszfalt úton trappolva szép környezetben tehettük meg az utat. Az erdő zsongott a madarak énekétől, és a fák is sok helyen már szépen kezdték bontogatni lombkoronájukat. A tavaszt már semmi sem állíthatta meg. Hernyókkal gazdagon szegélyezett volt az utunk. A fák persze nem örültek ennek, mert a friss zöld leveleiket támadták a kártevők, de a kis énekesmadarak lehet emiatt csaptak akkora patáliát, hogy milyen jó kis lakomát folytathatnak majd a nap folyamán. Így haladtunk előre, mígnem a ZΔ jelzésig el nem értünk, mert innen ezen folytatódott tovább utunk. A Tündér sziklától nem messze haladtunk el, és a Libegő nyugvó ülései alatt is elvezetett utunk. Nem volt még üzemben, hétvégén ez az időpont még gondolom korainak számít, és sokan a hét fáradalmait pihenték még ki ebben az időpontban, de mi már részesülhettünk a Budai hegység övezte táj szépségében. A Z+ jelzést elérve ezen haladtunk tovább. Rövidesen kereszteztük is a Jánoshegyi utat, majd egy kis idő után a forgalmas Budakeszi úton is átkelhettünk, és a kisvasút Szépjuhászné állomása mellett lévő parkolóban megkaptuk következő pecsétünket is (4,7 km).

Innen visszafelé indultunk, ismét átkeltünk a Budakeszi úton, és egy kereszteződés után immár a S jelzésen haladtunk. A Pozsonyi hegy másik oldalán jártunk, és az utunk is felfelé emelkedett már. Elhaladtunk a Kis-kőfej mellett, majd egy éles kanyar után átkeltünk a kisvasút vágányain is. Így haladtunk az erdőben, emelkedős, néhol lejtős szakaszok váltakozása mentén. A Nap egyre magasabbra hágott, de az erejét nem nagyon lehetett érezni, melegünk csak a fölfelé haladás miatt volt. Ezen a részen elég sokan jöttek velünk szembe, tartani lehetett tőle, hogy rossz irányba jöttünk, de mint kiderül, a kisebb távon indulóknak kellett a túra ezen szakaszát ilyen irányban megtenni. A nagyobbnak mondott távon viszont a közelünkben nem sokan voltak, így néhol nem is láttunk senki mást rajtunk kívül az erdőben, és a hétvégéhez képest ez is elég furcsa volt, úgy látszik ezen a részen a kirándulók sem nagyon fordulnak meg. Kis idő múlva becsatlakozott a P sáv is a miénkhez, és ezen a kettőn haladva, majd a P jelzésre átváltva jutottunk el Makkosmária széléhez, és a jól megszokott pihenőben kaptuk meg pecsétünket is (9,4 km).

Így, hogy a völgyes részt bejártuk, nem volt más hátra, mint feljutni újra Normafához, mert az első ellenőrző pont után, itt újra pecsét várt minket. Erre a Z+ volt számunkra kijelölve, és elkezdtünk felfelé kaptatni a hegyen. Jó száraz, poros út vezetett minket egyre feljebb. Érdekes látványosság szokott lenni, ahogy a kijárt út szélén, a fák gyökerei kilátszanak a földből, és mint görcsös újjak, úgy markolják az Anyaföld testét, mondhatnánk, mintha az életük múlna rajta, de hát ez ténylegesen így is van. A zajok egyre erősödése jelezte, hogy lassacskán meg is érkezünk Normafához, és a síháznál az erdőből kibukkanva meg is kerestük a már érintett első ellenőrző pontunkat, és következő pecsétünket is megkaptuk menetlevelünkbe (11,5 km).

Innen az erdőbe visszaindulva haladtunk tovább. Most már azért kezdett egyre jobban éledezni a környék. Sokan gyerekekkel, kutyákkal jöttek ki a friss levegőre. A réteses büfé is már árulta a portékáját, amit reggel mikor itt jártunk még csak a levegőben terjengő illatokról lehetett beazonosítani. A Székely kapu mellett elsétálva most a K körséta jelzést kellett megkeresnünk, és ezen indultunk tovább. Virágvölgy vasútállomástól érkező útig haladtunk ezen, majd a Jánoshegyi úton átkelve, a Kis réttől újra a körséta út másik ágán folytatódott utunk. Így jutottunk el a sűrű fákkal övezett turistaút mentén a Libegő felső állomásához. Itt jó sokan múlatták már az időt. A közeli játszótér gyerekzsivajtól volt hangos. Ahogy mi is kicsöppentünk az erdőből egyből el tudtunk a tömegben vegyülni. Itt egy gyors frissítést és szerelékigazítást iktattunk be, majd haladtunk is tovább a P jelzés irányába. Sok árus ekkor már kipakolta holmijait. Nyalánkságokkal, perecekkel megrakott standok mellett vezetett utunk. Nemhiába, ők is a jó időre számítva nagy forgalmat vártak aznap, és gondolom nem is kellett csalódniuk. A libegő is beindult már, és a drótkötélpályán futó ülései is nekiindultak végtelen körforgásuknak. De mint már említettem, mi is indultuk, igaz nekünk nem végtelen volt az utunk, így fogyasztottuk is szépen a métereket. Persze ez az Erzsébet-kilátóhoz kicsit lelassult, mivel jó kis emelkedő volt a hegyoldalban a lépcsők mentén. De egyszer minden jónak vége szakad, mi is felértünk az emelkedő tetejéhez, és a kilátó lábánál elhaladva, immár lefelé vettük az utat. Általam már sokat megénekelt P jelzésen szépen araszolni kezdtünk lefelé. Néhányszor kereszteztük a Jánoshegyi utat, majd a Pozsonyi-hegy gerincén haladtunk tovább. Az eleinte eléggé meredek és szerpentines lejtő lassacskán szelídült kicsit, így a lábaink is megpihenhettek, és nem érte már akkora terhelés a térdeinket. Itt kezdtük el kerülgetni az egyetemistákat, akik valamilyen csapatépítő foglalkozás keretén belül elég rendesen pusztították az a betűs dolgokat. A hegyről leereszkedve újra találkoztunk a S jelzéssel is, és ismét átkeltünk a Budakeszi úton, és a már egyszer érintett parkolóban Szépjuhászné vasútállomás mellett megkaptuk következő pecsétünket is (15,9 km).

Innen a S jelzésen vezetett tovább utunk. Szép kis emelkedővel lassacskán legyőztük a Nagy-Hárs-hegyet is, és feljutottunk a Kaán Károly kilátó lábához. A már említett egyetemistákból itt még több leledzett, ahogy a felfelé tartó út folyamán is elég sokan jöttek szembe velünk. A másik túrán résztvevő túrázókkal is találkoztunk ezen a részen, ők is szembe közlekedtek velünk. Egy kis megállót beiktattunk a kilátó felsős szintjén, hogy gyönyörködhessünk az alattunk elterülő panorámában. A felfelé és a lefelé jutás is akadályokba ütközött, mivel elég sokan jöttek ide gyerekekkel, hogy ők is szétnézhessenek. A jó idő mindenkit kicsalogatott egy kis kirándulásra a Budai-hegységbe. Minket viszont már a cél csalogatott, mert nem volt már messze. Tovább is a S jelzés mentén indultunk, mint már említettem, és kezdtünk aláereszkedni a Nagy-Hárs-hegyről. A kistestvére alatt is elhaladtunk, miközben kereszteztük a Schüller utat, és Nagy-Hárs-hegy vasútállomást is érintőleg megtekinthettük.  Az út itt már éppen hogy csak lejtett, így nagy megeröltetést ez a rész már nem okozott. Átkeltünk a forgalmas Nagykovácsi úton is, és egyre jobban lefelé haladva lassacskán a villamos vágányai mellett találtuk magunkat. Elhaladtunk még az ismeretlen katona sírja mellett is. Most már csak pár lépés választott el minket a Hűvösvölgyi állomástól, ami alatt túránk célja is volt (19,5 km). 

Megkaptuk szokásos kitűzőinket, és emléklapunkat. Ehettünk még zsíros kenyeret is. Itt frissítőt viszont a pár méterre lévő vendéglátóipari egységben vettünk magunkhoz. Jól esett a melegedő időben egy kis jó hideg és gyöngyöző malátalé. A műsort hozzá, a fejünk fölött lévő állomásra érkező kis gőzös szolgáltatta. A szén égetéséből származó füst szaga is megcsapta orrunkat, kis ízelítőt adva a régmúlt vasút hangulatából. Innivalónk viszont lassacskán elfogyott, így mi is szedtük a sátorfánkat, és elindultunk hazafelé. A villamos végállomás itt volt pár méterre, és mi is azt vettük igénybe, Útközben aztán elvált utunk, és nekem már csak egy kis vonatozás volt hátra a Déliből hazáig.

Jó túrán voltunk ismét túl. A viszonylag rövid táv is szépen teljesíthető volt, családosok is bátran nekivághatnak. Igaz, mint már említettem kisebb táv is szerepelt a túra kiírásában. A bejárt út is megmutat pár jellegzetes helyet a Budai-hegységben. Jó volt az idő is, így ez is vidámabbá tette a délelőtt múlását. Az erdőben járva sokszor az itt élő fauna neszei és hangjai mellé, a környéket bejáró vonatok hangja is beszüremlett, így emlékeztetett minket, hogy ez az ő napja ma. Útközben párszor sikerült is lencsevégre kapni a közelünkben elhaladó szerelvényeket, amik elég jó kihasználtsággal közlekedtek. Mindent összevetve jól éreztük magunkat, mozogtunk egy kicsit, és hasznosan töltöttük az időt, és valahol ez is volt az egésznek a lényege számunkra.

Köszönet a szervezőknek a rendezésért, és a túra lebonyolításáért. Köszönet a túratársaknak is az egész napos jó társaságért és a vidám percekért!

Sporttársi üdvözlettel!

Ádám Attila

Budapest, 2014. április 17.

Téry Ödön emléktúra 50

2014. március 29.

Enyhe reggelen hívott minket ismét a természet, hogy nekivágjunk ennek a túrának. Korai kelés után nem sokkal már úton is voltunk, mert időben kellett indulni, hogy még emberi időben is haza érhessünk. Ketten vágtunk neki a mai napnak kis csapatunkból. Mi is már kicsit rég húztunk túracipőt a lábunkra, és vártuk is már, hogy újra az erdőben róhassuk a kilométereket.

Kelenföldre kisétálva az előző nap átadott 4-es metrón találtuk magunkat, és nézelődhettünk, hogy a nagy nehezen, de elkészült alkalmatosságon tegyünk meg néhány megállót, és szállhattunk át villamosra, hogy túránk rajtjába juthassunk.

Hűvösvölgyben a kisvasút állomása alatt volt a rajt. Sokan nem voltak, vagy éppen gyorsan haladt a sor, így hamar sikerült is a regisztráción túlesni, és az enyhe időben indulhattunk is neki a távnak. Az idő mint említettem enyhe volt, a szél azért fújdogált, az évszaktól elvárhatóan, s a nap is sütögetett, így a kedvünk is jó volt. Kabát már nem kellett, és a vastagabb pulóver is hamar a táskában találta magát. A kisvasúttól elindulva a K jelzésen indult utunk, amit jó pár ellenőrző ponton keresztül követtünk is. A K jelzésen így jutottunk el Nagyrétig, majd mellette visszakanyarodva a Villám utcát keresztezve jutottunk be remetevárosba. Itt szép házak mellett haladt utunk, így lehetett nézelődni a környező „olcsó” házak nyújtotta kilátásban. Jó darabig kanyarogtunk itt a K jelzést követve, majd a Labdarózsa utcán felkaptatva jutottunk ki a Máriaremetei Kegytemplom mellé, s megcsodálhattuk ezt a szép építményt. Jártunk már itt túrák alakalmával, de még mindig megcsodálom ezt a szép helyet, a templom és a hozzá tartozó park jó kis pihenőhelyül is szolgálhat a zarándokoknak. De mi nem időztünk itt semmit, haladtunk tovább, s immár Máriaremetéről kifelé haladva Remeteszőlős felé vezetett utunk. Itt a szurdok bejáratánál volt első ellenőrző pontunk (4,9 km). 

Innen a K jelzés bevezetett a szurdokba, és a városi részt magunk után hagyva a madárcsicsergéstől zengő zöldülő erdőben találtuk magunkat. A fák immár elkezdték rügyeiket fakasztani, és az aljnövényzet is kezdett szépen zöldülni, s a korai virágok is kezdték vidám színeikkel színesíteni az erdő zöldülő színeit. De a nyugodt nézelődésnek hamar vége szakadt, mert ha már itt volt előttünk a Remete-hegy, akkor miért is ne kellett volna megmászni. A jelzés szinte egyenesen nekivezetett minket a csúcsnak, mit sem törődve a túrázó lelki nyugalmával. Szép komótosan kaptattunk a többi túratárssal fölfelé, s lassacskán kiemelkedtünk az addig bejárt útvonalunk fölé, és a pihenőknél gyönyörködhettünk a környező hegyek, és alattunk elterülő város nyújtotta panorámában. Innen újra nyugodtabb út következett, elhaladtunk a Kerek-hegy mellett, majd a Zsíros-hegy következett. Ezen a részen értünk Nagykovácsi szélső házaihoz, de a belső részre nem kellett bemennünk. Egy elágazás után a Nagy-szénást vettük célba, de még mielőtt feljutottunk volna a tetejére kaptunk pecsétet a menetlevelünkbe, mert itt is volt egy ellenőrző pont (13,2 km).

Kis frissítés után következett a csúcstámadás is, s rövidesen a Nagy-szénás tetejéről gyönyörködhettünk az alattunk elterülő tájban. Az idő kicsit párás volt, de azért így is szép volt a kilátás. Innen egy kis ereszkedés következett, majd a Bükkös-kúti-árokba bekeveredve egy hosszabb szakasz következett, amin haladva jutottunk el Piliscsabáig. Itt az épülő esztergomi vasútvonalat keresztezve folytatódott tovább utunk. Az egyik kis utcán az állomással szembe kaptatóba kezdtünk, majd egy másik kis utcácskán egészen Klotildligetig haladtunk, ahol a Liget bisztrónál meg is álltunk, mert ez volt következő ellenőrző pontunk (23,8 km).

A rövidebb 20 km-es táv itt ért véget, és a 25 km-es táv innen indult. Nekünk viszont egy közbenső állomást jelentett csak. Kis pihenő után viszont tovább is álltunk innen, és vetettük be magunkat újra az erdőbe. Itt a P+ jelzést követve haladtunk, mert a K jelzést immár magunk mögött hagytuk. Kaptatók itt is akadtak újra, és azokon feltrappolva szépen fogyasztottuk a szinteket is. Ez a második szakasz a túrán abban rendesen bővelkedett, így kijutott belőle még sok. A P és S jelzést elérve ezeken folytatódott tovább utunk. Sok helyen vadkerítés mellett haladtunk, de utunk nem kifejezetten erdei volt, hanem amolyan murvás földút. Ezen folyamatosan kanyarogva jutottunk ki Pilisszántó határába. Itt lehetőség volt a kijelölt utat más irányban is folytatni, mert a javasolt útvonal elkerüli a települést, de lehetőséget is adott arra, hogy ott folytassuk utunk. Mi az utóbbi mellett döntöttünk, mert egy kis frissítő mindenképp jól esett volna, és azt sikerült is szerezni az egyik vendéglátóipari egységben. Miután ezzel is végeztünk nem várhattunk tovább, haladnunk kellett, és a főutcán kaptattunk szépen felfelé az aszfalt úton. Jó kis napsütéses idő volt, a hőmérséklet is szépen emelkedett, így jól esett az a kis hideg folyadék, amit sikerült szereznünk. Itt újra csatlakoztunk az eredetileg kijelölt útvonalhoz, és az aszfaltozott utat még egy kicsit követve haladtunk, majd egy helyen az erdőbe kanyarodott a jelzés, és mi is utána. Itt is jó kis kaptató következett, a melegben ez már nem is esett olyan jól az embernek. De aztán csak sikerült ezen is túljutnunk, és az előző aszfaltozott utat is kereszteztük, és a másik oldalon az erdészeti úton haladtunk tovább. Itt még kanyarogtunk egy kicsit a Z jelzésen, aztán így jutottunk el a Som-hegyi turistaházhoz, ahol ellenőrző pont is volt (33 km).

A pecséten kívül itt, ahogy mondták amolyan „hajrá” levessel vártak minket a szervezők. Sajna ami nekem jutott, az már kicsit kihűlt, de azért jól esett egy kicsit leülni, aztán enni is valamit. Volt ott még más innivaló is, amit lehetett kóstolgatni, kinek mi tetszett. Miután itt is végeztünk nem várhattunk tovább, folytatni kellett utunkat. Beértünk Pilisszentkeresztre, majd az Emma presszó volt kijelölve célnak, ahol is a P jelzést követve kellett haladnunk tovább. Az útvonal leírás itt viccesen csak annyit említ, hogy így kell eljutnunk Dobogókőre. Ez olvasva nem is hangzott olyan rosszul, csak azért ezt mikor az embernek teljesíteni kell már nem megy olyan könnyen a dolog. Azért oda feljutni nem volt egyszerű dolog. Igaz, hogy tényleg a P jelzést kellett követni, de ez azért egy elég emelkedős szakasz volt. Túránk eddigi leg nehezebb szakasza következett. Szinte végig csak emelkedett utunk, s így ez a túra utolsó harmadában már annyira nem esett jól. Csak a hegyet láttuk végig magunk előtt, s így kaptattunk egyre feljebb a kijelölt úton. Nehéz, embert próbáló kis szakasz volt ez, de egy idő után az emberek sűrűsödése jelezte, hogy egyre közelebb kerülünk a csúcshoz. Egyébként szép útvonal volt ez az erdőben, és amikor lehetett a nagy lihegések közepette, akkor a környező tájat is meg lehetett figyelni. A zaj egyre erősödött, és a végén egyszer csak fent találtuk magunkat a parkolónál. Főtt a gulyás a bográcsokba, sütötték a csülköket grillen, s árultak a kirándulóknak minden szépet és jót, mi szem-szájnak ingere. Mi viszont nem „szórakozni” jöttünk ide, így megkerestük a Turista múzeumot, ahol következő pecsétünket kellett megkapnunk (39,3 km).

Innen még egy kicsit elmentünk a múzeum mögé, a kilátásban gyönyörködni, és egy pár képet készíteni a Dunakanyarról, majd folytattuk is utunk tovább a P jelzésen. Itt még volt útközben egy ellenőrző pontunk, amiből mozgó pont lett végül, mert a pontőr szembe jött velünk, így kaptuk meg utolsó pecsétünket a cél előtt (43,1 km).

Innen több lehetőség is volt a lejutásra, mi a P jelzést választottuk, ami egyébként is a téry út volt. Persze ezt is könnyebb leírni, mint végigcsinálni, mert az előttünk lévő 5-6 km-es szakasz elég meredekre sikeredett. Látszott is alattunk Dömös, ahol a célunk is volt, és azért elég is volt oda lenézni, nem hogy legyalogolni. De nem volt mit tenni, menni kellet. A nap is kezdett már veszteni erejéből, és az idő sem volt már olyan meleg. Egy hirtelen ereszkedés következett az Ilona pihenő után, majd folyamatos volt a lefelé haladás. Eléggé megviselte már ez a fáradt vándort, nem volt olyan gyors már a tempónk. Vadkerítés mászás is a szórakoztatásunkat szolgálta, a többi rögös, sziklás útról nem is beszélve. Néhol szerpentin szerűen haladtunk lefelé, de sokszor ez is eléggé meredekre sikeredett. Amilyen megpróbáltatások vártak minket Dobogókőre felfelé, most ugyan ilyen volt itt a lejutás is Dömösre. Célunk viszont lassacskán mégis csak közeledett. Egy mély bevágás után már látszottak a település szélső házai is, de a templom tornya még mindig alattunk volt, ami mellett a célunk is volt. Macskaköves úton jutottunk le, majd a főút is lassan csak elérkezett. Az általunk elérni kívánt busz a megállóban várakozott, mert a többiek még sorban álltak így is a jegyvásárlásban. Nekünk sem kellett több. A célba beérve gyorsan megkaptuk utolsó pecsétünket is (48,8 km). Kaptunk még oklevelet is, a sikeres teljesítés díjául, de kitűzőt sajnos nem, mert az elfogyott, s a címünket megadva kaptunk rá ígéretet, hogy majd ezt is pótolják a szervezők.

Ekkor már nem volt más hátra, mint kirohanni a buszhoz, mert még mindig nem indult el, és sikerült is rá jegyet venni, arról nem is beszélve, hogy fel is sikerült rá férni. Jó 20 perces késéssel indult el a megállóból a jármű, de ez volt a szerencsénk is, mert így sikerült elérni. A következő járatra másfél órát kellett volna várni, és így fáradtan már nem sok kedve lett volna az embernek. Már sötét volt, mire így el is indultunk, s a Duna másik oldalán szépen megvilágítva terültek el a települések. Az út viszont nagyon lassan telt, nagyon sok utas lett végül, sok megállóban álltunk meg, és elég nehézkesen telt így az idő. Nem ez volt az első ilyen túra, hogy tömegnyomorban kellett hazajutnunk. Talán a szervezők máskor gondolhatnának rá, hogy a volán társaságot értesítsék, egy esetlegesen nagyobb számú emberáradat érkezésére. Nem körtúra révén várható ilyenkor az egyoldalú utasforgalom. Hűvösvölgybe csak ki-ki jut az ember, de innen, mikor óránként vannak csak a buszok, eléggé össze tudnak érni az emberek. Voltak megállók, ahol már az utasok nem is fértek fel a buszra. Szombat este lévén a fiatalok buliba is igyekeztek, de a jó izzadt társasághoz már nem nagyon sikerült felérniük. Nagy nehezen végül csak átkeveredtünk a Megyeri hídon, aztán elérkezett Újpest is, ahonnan már a metrózás várt minket, itt már nem kellett a nagy tömegtől tartani, mert a szerelvényre ennyi ember már kényelmesebben elfért. Aztán már csak egy átszállás várt minket a reggel is meglátogatott 4-es metróra, és lassacskán csak eljött a várva-várt pihenés is.

Szép túra volt, néhol embert próbáló részekkel. Az időjárás is kedvezett nekünk, jó meleg idő volt, nem lehetett rá panaszunk. Ár-érték arányban talán többet várt volna el az ember a szervezőktől, de hát úgy látszik, ennyire futotta. Az első része a túrának talán családbarátabb, a második szakasz viszont a rendszeres túrázóknak ajánlott talán. Igaz a 25 km ezekkel a szintekkel talán elviselhetőbb, ha csak ezt csinálja valaki, de a nagy táv is teljesíthető persze. A végén is jó lenne, ha lenne lehetőség viszonylag kisebb tömegben az utazásra, talán a szervezők ilyenkor gondolkodhatnának a különböző társaságoknak az értesítéséről a nagyobb utas szám kialakulásáról. Persze lehet ez is megvolt, csak a másik oldal nem törődött már vele. Ezt nem tudhatjuk.

Mindenesetre köszönet a szervezőknek a túra lebonyolításáért! Köszönet a túratársnak is az egész napos kitartásért és a hősies helytállásért is a nehezebb pillanatokban!

Sporttársi üdvözlettel!

Ádám Attila

Íródott: Tiszadadán, az Úr 2014. esztendejében, Szent György (Szelek) havának 5. napján